Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Egy komikus és egy tragikus történet a tárgya a következő két filmnek. Mindkettő a hetvenes években született, az egyik szórakoztató darab, a másik társadalomkritikai mestermű. Valahol mélyen a gyökereiknél mégis összefüggenek. Bertrand Blier 1977-es filmje Oscar-díjat kapott annak idején a legjobb külföldi film kategóriájában, ennek ellenére nálunk alig ismert. Néhány éve a közszolgálati csatorna ugyan levetítette és az Odeonnál videón is megjelent, ám hazai filmtörténeti recepciója rendkívül kurta, és a közönség sem beszél róla. Pedig igazi kultfilm lehetne.

Az Elő a zsebkendőkkel! úgy kezdődik, hogy Gerard Depardieu elajándékozza neurotikus feleségét egy tornatanárnak. Neki ugyanis nem sikerül életet lehelnie a depressziós asszonyba, azt reméli, egy másik férfi talán majd felvidítja. A Mozart-rajongó tornatanár hosszas huzavona után vállalja a feladatot, elviszi magával otthonába, de ő is kudarcot vall: hiába próbálja könyvekkel és zenével kibillenteni apátiájából, Solange, a melankolikus feleség továbbra is szomorú és szótlan marad. Idővel egy jópofa szomszéd is bekapcsolódik a pszichózis megoldásába és kideríti, hogy a nőnek csupán egy baja van: gyermekre vágyik. Ha valaki teherbe ejtené, rögvest kivirulna. Ez a mutatvány azonban furcsa módon végül csak egy tizenhárom éves fiúnak sikerül, akivel egy iskolai táborban ismerkedik meg. Míg Depardieu és testnevelő barátja éjjel-nappal Mozartot hallgat, és felváltva próbálja megtermékenyíteni Solange-ot, addig a kimagasló intellektuális képességekkel rendelkező fiatal fiúnak Schubert a kedvence és életkoránál fogva még mint a Földanyára, a létezés csodájára tekint az asszonyra. Solange beavatja őt a nemi szerelem titkaiba, állapotos lesz a fiútól, Depardieu és barátja pedig börtönbe kerül, amiért a srácot megszöktetik egy bentlakásos intézményből az asszony kedvéért. A film úgy ér véget, hogy a két férfi a dutyiból szabadulva titokban beles Solange új otthonába, ahol az asszony kigömbölyödve pulóvert horgol és zenét hallgat. Depardieu megkérdi barátjától: „Ez milyen zene?” Mire a barátja: „Nem tudom, de az tuti, hogy nem Mozart”.

Blier filmje látszólag egyszerű komédia, ám képsorai mögött meglátásom szerint kultúrfilozófiai mondandók lapulnak. Ezt a film első felének vígjátéki jellege után felerősödő rezignált hangvétel, Mozart hangsúlyos szerepeltetése és a film végén bekövetkező bizarr dramaturgiai csavar is bizonyítja. Olvasatom szerint a filmben Mozart az európai kultúra szimbóluma, Solange pedig az érzékeny női lélekben megtestesült Európa. A hanyatló nyugati civilizáció vonzó, ámde hervadt asszonyán már nem képes segíteni Mozart: vérfrissítésre, új impulzusokra van szüksége. Ezt a hiányt tölti be szellemi fölényével Christian, akinek neve is árulkodó: mintha egyfajta megváltás volna az öreg kontinens fásultságára. A film mindezen túl igazi csemege az igényes vidámság szerelmeseinek, parádés színészi alakításokkal és remek történettel. Ha nem is kulcsmozi, de finom ékszer a filmtörténet testén.

Talán az előbbi különös olvasat megmagyarázza, miért kerül Blier filmje mellé Fassbinder 1974-es alkotása. Rainer Werner Fassbinder rendezői pályája két markáns részre osztható: vizuálisan kidolgozott mesteri kamaradarabokra és a nyolcvanas években kibontakozó valamivel hagyományosabb nagyepikára. Bár Magyarországon szinte alig lehet találkozni a filmjeivel, abból a kevésből, amit láthattam, nekem inkább az életmű első fele tetszik jobban. Ezekben a filmekben a rendező ugyanis főként kisemberek tragikus sorsát ábrázolja, szociografikus háttérrel, a huszadik századi Németország jellegzetes traumáival a középpontban. Ide tartozik az A félelem megeszi a lelket is, amely persze semmilyen módon nem szerezhető be hazánkban, én magam még az ORF csatornáján láttam, szerencsére német eredetiben.

Ebben a történetben egy török vendégmunkás és egy idős német asszony kezdetben boldog szerelmével ismerkedhet meg a néző, ám a társadalmi különbségek miatt, környezetük nyomásának hatására kapcsolatuk visszavonhatatlanul száguld a tragédiába. Fassbinder klasszikus műve két jelentésréteget mozgat. Egyrészt reflektál a nyugat-európai országok mára súlyossá vált bevándorlási problémájára, másfelől viszont általános érvényű történet is, amelyben két különböző lény szabad választását ellehetetleníti a kisszerű, szűk látókörű, ellenséges külvilág. Fassbinder ezt a sivár és kegyetlen világot meleg színekkel teli képekben ábrázolja, ezzel is hangsúlyozva, hogy a látszólag groteszk kapcsolat ugyanolyan lelki magaslatokba emelhet egy idős takarítónőt és egy bevándorolt segédmunkást, mint a romantikus tradíció darabjaiban mondjuk két nagypolgári család sarját.

Mint Blier filmjében, itt is a vén Európa szépséghibájával szembesülünk: hiába a fejlett demokrácia, a szabad társadalom mégsem képes arra, hogy egy rendhagyó pár szerelmét elfogadja. Blier filmjével ellentétben, amely persze mégiscsak egy morbid komédia, Fassbinder alkotása esztétikai gyöngyszem, és halálos csapás a néző kényelmes EU-otthonára. Nagy kár, hogy a hazai filmforgalmazás évtizedek óta elhanyagolja, a német mágus sok más kiváló filmjével egyetemben.