Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan műveket mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban nehezen hozzáférhetőek.

Hosszú ideje figyelemmel kísérem a lágerirodalom és a háborús irodalom műveit, de csak ritkán találok olyan alkotást, amely remekműnek nevezhető. Tadeusz Borowski novellái ilyenek, vagy a vegyészből lett író, Primo Levi Ember ez? című kultikus tényregénye, de említhetem Varlam Salamov vérfagyasztó Gulag-szöveggyűjteményét is. Nem utolsó sorban pedig természetesen Kertész Imre Sorstalanságát. Jerzy Kosinski regénye, A festett madár, azonban egyik említett szerző alkotásához sem hasonlítható. Részint nem is tartozik a hagyományos értelemben vett lágerirodalomhoz, részint pedig egyes elemeiben meghaladja minden korábbi háborús regény borzalomfokozatát.

Jerzy Nikodem Kosinski 1933-ban született a lengyelországi Lódz városában. A zsidó származású fiút szülei a második világháborúban nevelőszülőknél helyezték el, gyermekként egyedül, faluról falura kóborolva vészelte át a nehéz éveket. A háború után sítrénerként dolgozott Zakopanéban. Egyetemi ösztöndíjasként 1957-ben Amerikába utazott, és nem is ment haza, letelepedett az Egyesült Államokban. Hogy miként alakult későbbi rendhagyó pályafutása, egészen 1991-es öngyilkosságáig, az most nem tartozik szorosan a tárgyhoz. A lényeg, hogy 1965-ben írta meg máig legfontosabb, nagy hatású regényét, A festett madár címmel, amely egy csapásra világhírű íróvá avatta, s kötelező olvasmány lett az amerikai gimnáziumokban. Magyarországon viszont alig páran hallottak róla.

Bollobás Enikő kitűnő amerikai irodalomtörténetében bukkantam rá a lengyel származású író nevére, a könyv viharvert 1990-es magyar kiadására pedig a megyei könyvtárban. Kosinski műve, A festett madár azoknak az éveknek a stilizált krónikáját tartalmazza, amikor a szerző gyermekként elhagyatott falvakban bujkált a nácik elől. Miközben vándorol, a legnagyobb szörnyűségeket mégsem német üldöztetői részéről szenvedi el, hanem a falvak lakosságától. A könyv éppen emiatt okozott értetlenséget, kavart kisebb botrányt Európában és hazájában. A regény hőse, a fekete képű kisfiú, akit mindenütt cigányfattyúnak vagy zsidónak néznek – esetleg mindkettőnek egyszerre – első szám egyes személyben számol be hányattatásairól, amelyek minden korábbi irodalmasított borzalmat felülmúlnak.

A narrátor egy helyütt elmeséli Lech madarász szórakozását, aki egyes madarait különféle színekkel befestette, majd amikor elengedte őket, fajtársai nem ismertek rájuk és széttépték őket a levegőben. A jelenet jelképes. Azt a jelenséget ábrázolja, amikor az emberi fajon belül egyes példányok más színnel rendelkeznek, mint a többiek, s ez embertársaikban olyan fokú visszatetszést kelt, hogy nem is tartják a fajhoz tartozónak, minekutána kollektíve meg is semmisítik őket. Ez a szín persze nem feltétlenül a bőr színe, lehet az egyed másfajta különbözősége, akár jelleme, bár a regény cselekménye éppen abban az időben játszódik, amikor a legtöbb bajt a származás és a bőrszín okozza.

Kosinski kiskorú hőse Lengyelország északkeleti falvaiban sorra járja a parasztházakat, néhány falusi család befogadja, de csakhamar mindenütt nemkívánatos személy és a közösség gyűlöletének alkalmas célpontja lesz. Fekete szemében és hajában legtöbben valamiféle ördögi gyermeket sejtenek, aki rontást hoz a házukra. Keserű sorsa emiatt számos bestiális borzalmat tartogat. A kisfiú a primitív erőszak áldozata, szinte mindenütt folyamatosan verik, az egyik háznál vérszomjas kutyával terrorizálják, másutt nyúlketrecbe zárják, beledobják a pöcegödörbe, s még abban a fiatal lányban is csalódnia kell, akinél ideiglenesen nyugalomra és szeretetre lel, miután szemtanúja lesz, hogy apja egy bakkecskével kényszeríti őt közösülésre. A fiú egyetlen fegyvere az úgynevezett „kométa”, egy bádog konzervdobozból gyártott tűzőrző szerkezet, amely éppúgy megfelel védekezésül, mint a téli fagyban melegedésre. Persze ez a tárgy is jelképes elem a könyvben. Azt a tüzet jelenti, amely vágy, szeretetéhség, élniakarás és indulat szövedékéből áll, s amely átsegíti a regény hősét a rettenetes élményeken.

Kosinski nem kíméli olvasóját. Nyersen, naturálisan jeleníti meg a gyakran már abszurditásba hajló, szinte horrorisztikus történeteket, amelyek egykor talán nagyon is valóságosak lehettek. A kisfiú végül megnémul a fájdalomtól, s csak a regény végére nyeri vissza beszédképességét. Akkor viszont elemi erővel tör fel belőle az emberi nyelv, és beszélni kezd. Ahogy a könyv szerzője is, aki a pokol legmélyebb rétegeiből hordja felszínre és dobja arcunkba mindazt az aljasságot, amit ember és ember egymással szemben elkövetni képes.

Gyakorló egzisztencialistáknak ajánlott, kiváló szöveg.