Rendkívül kimerítő munkanap után, elcsigázva és agyonhajszoltan léptem be csütörtök este a Várkert étterembe, arra számítva, majd úgyis félálomba ringat valami unalmas dzsessz. Ehhez képest arra ébredtem döbbenten, hogy a kis pódiumon kolosszális zene megy.

Este nyolc órakor a Várkert már teljes készültségben fogadta az ún. „jazz-csütörtök” nevezetű programsorozat első felvonására kíváncsi vendégeket, noha az előadás legalább fél órát késett. Az ideális környezet, kellemes félhomály, meleg fény és halk duruzsolás közepette csak az elegáns fekete zongora jelezte, hogy nemsokára valaki játszani kezd. Egy pohár cserszegivel melegítettem, aztán némi kis vörös következett. A zongora mögött alacsony fiatalember álldogált összekulcsolt kézzel, amikor az étterem házigazdája bejelentette, hogy mostantól fogva csütörtök esténként dzsesszmuzsikával várják vendégeiket, az estek főhőse pedig a veszprémi Rozsnyói Péter lesz, aki nemsokára szólókoncerttel ajándékozza meg a közönséget. Aztán a fiatalember a billentyűkhöz telepedett, én pedig keresztbe tett lábbal elhatároztam, hogy bár a klasszikus zene híve vagyok, erre az estére átadom finnyás fülemet a dzsessznek.

Hűvös apátiámból már az első taktusok zavarba ejtő stílusa kibillentett. Nem tudtam, mit hallok. Ami persze nem különösebben lepett meg, hiszen alig ismerem a műfajt. Inkább az volt furcsa, hogy ez a muzsika formailag ugyan a dzsessz ismertetőjegyeit idézte, mégis olyan érzésem támadt, mintha valójában hagyományos zongorakoncerten lennék, a darab azonban egyetlen szerző zenei nyelvhasználatára sem emlékeztetett. Mintha Bartók egy korábban ismeretlen szerzeménye hangzott volna fel, amelyet tán Amerikában komponált Gershwinnel közösen. Ami eleve lehetetlenség, hiszen Gershwin meghalt ’37-ben Beverly Hillsben, Bartók pedig New York-ba csak ’40-ben hajózott el. A következő zongoradarabnak már valamivel több köze volt az általam felszínesen ismert dzsesszhez, de aztán ismét idegenül csengő hang ütötte meg a fülemet, akárha Bach valamely fúgáját hallanám, Ligeti György hátborzongató átiratában. Nem véletlenül használom a hátborzongató kifejezést. A játszott zene ugyanis nem túl vidám belső világot beszélt, mi több, végletes emóciókat, gyakran fájdalmakat közvetített, szomorú és szép, jéghideg és szenvedélyes volt egyszerre.

Az este körülbelül ebben a mederben folytatódott. A programban rendületlenül felbukkantak komolyzenei elemek a dzsesszes forma hangvételébe csomagolva, de minden futamon átütött valami sötét melankólia. Aztán amikor szünetben megkérdeztem az előadót, mit játszott pontosan, azt a választ kaptam, hogy a legtöbb darab a saját szerzeménye, persze sok-sok improvizációval és komolyzenei szekvenciák átvételével. Érdeklődtem afelől is, vajon mi lehet az oka annak, hogy bár az átlagember ritkán vagy sohasem hallgat modern és kortárs szerzőket, egy ilyen jazz-csütörtökre mégis elmegy, és lelkes lábdobolással kíséri ezt az egyébként cseppet sem könnyű zenét. A zongorista erre azt válaszolta, hogy a dzsessz térhódítása napjainkban elsősorban a médiának köszönhető. Ami azt jelenti, hogy „cool” időtöltésül sznobok tömege látogat el dzsesszkoncertekre. Most azonban szerencséjükre belesétáltak a Rozsnyói-csapdába, mert a szokványos sztenderd helyett kortárs muzsikát hallanak, és lám, ez is tetszik nekik, a feltálalt vacsora és finom vörösbor mellett.

Rozsnyói Péter egyike azon kevés veszprémieknek, akik városunk hírnevét a világba exportálják. Ő képviselte például hazánkat a Montreux-i Fesztiválon, számos helyen és országban fellép, sokan szeretik, és az idei Utcazene népszerű dzsesszudvarának hála – amelynek ő volt a zenei házigazdája –, Veszprémben is egyre közismertebb. Csütörtök este mégsem csupán egy fiatal, szimpatikus és tehetséges zenész mutatkozott be a Várkertben. Rozsnyói Péter ugyanis nem csak hangszerének mestere és remek előadóművész, hanem komponista is egyben. Bátran belenyúl a nyersanyagba, stíluskorszakokat olvaszt össze, és nem utolsósorban a saját szellemiségét viszi a saját zenéjébe. Az étterem közönsége a sűrű füstben talán nem is sejtette, hogy már nem egy zongorakoncert szemtanúja, hanem egy zeneszerző személyes küzdelmét látja önmagával és a világgal, a zongorahangok univerzumában. Ennélfogva tehát igazi művészeti esemény történt, ami bizony nem mindennap fordul elő Veszprémben.

Végül már az sem lepett meg, hogy idő előtti távozásomkor a bejáratnál egy dühös kutya támadt rám. Megpróbáltam óvatosan elmenni mellette, de az eb nem engedett, elszántan csattogtatta állkapcsait. Hirtelen az jutott eszembe, talán azért kötötték ki oda, hogy senki se távozhasson, míg a koncert véget nem ér. Bár a harapást szerencsére elkerültem, karcolás nélkül mégsem úsztam meg. Hiszen az igazi művészet valahol belül mindig sebeket ejt. Nekem legalábbis ezért tetszett Rozsnyói Péter kiváló produkciója.