A VMK által indított Mindentudó Ház című tudományos előadássorozat – az elnevezés egyben utalás a sokkal nagyobb közönség előtt zajló Mindentudás Egyetemére – múlt csütörtöki vendége Romsics Ignác történész volt. A mintegy 70 perces előadáson beszélt a forradalom kitöréséhez vezető okokról, a hazai eseményekkel párhuzamos nemezetközi történésekről és a Nagy Imre kormány szerepéről.

A történésznek egyszerű dolga van a forradalom értékelése kapcsán. Régi történészi közhely, hogy a törvények, megfogalmazott programpontok egyben elénk tárják az azok megfogalmazását kiváltó előzményeket is. ’56 esetében a műszaki egyetemisták által összeállított pontok – hasonlóan ’48 tizenkét pontjához – világítanak rá legalkalmasabban a nemzet követeléseire. Vagyis arra, hogy mi az, amit megváltoztatnának, mi az, amit a régi helyett létrehoznának.

Romsics szerint az egyetmisták pontjai alapján négy nagyobb kérdés köré csoportosítható az elégedetlenség. Első és legfontosabb a nemzeti szuverenitás sérelme, amit a szovjet csapatok jelenléte testesít meg. 1947-ig – a békeszerződéséig – a hadi jog alapján a győztes Vörös Hadsereg tartotta megszállva az országot. Ezután 1955-ig a négyhatalmi megszállás alá került ausztriai szovjet csapatok utánpótlása végett nyílt lehetőségük az itt maradásra, majd az osztrák államszerződés 1955-ös aláírását követően a frissiben megalakult Varsói Szövetség értelmében állomásozhattak hazánkban – egészen annak 1991-es feloszlatásáig. Egy ország pedig szuverénnek nem tarthatja magát, amíg területén idegen csapatok állomásoznak.

Második nagyobb pont a politikai rendszer demokratizálásának kérdése volt. 1949-től ugyanis már nem lehetett pártokra szavazni, csak a Népfront jelöltjeire – ezzel a szabad választások lényegében 1990-ig véget is értek. Ezen túlmutatóan az országgyűlés ülései is mind ritkábbá váltak, és az országgyűlés törvényei helyett törvényerejű rendeletekkel (tvr.) kormányoztatott az ország. Továbbá élénken élt az emberekben az is, hogy a kommunisták még a szociáldemokratákkal együtt sem tudtak többséget alkotni az országgyűlésben, sem 1945-ben, sem 1947-ben. Az ország többségének akaratát nem tükrözte a népfrontos választások eredményeként összeülő törvényhozás.

További pontok vonatkoztak az életszínvonal emelésére, a szociális válsághelyzet megoldására. Az életszínvonal – az erőltetett iparosítás, a tervgazdálkodás és a harmadik világháborúra történő készülés jegyében – a világháború előtti szintre zuhant. A megígért földosztást hamarosan a téeszesítés követte, a kisipart és kiskereskedelmet pedig az államosítás és a különféle rendeletek ellehetetlenítették. Nem volt ugyanakkor szó a ’45 előtti rendszer restaurációjáról, a közép- és nagyüzemek államosítását nem kívánták fölszámolni.

A megfogalmazott kívánalmak végül a nemzeti szimbólumok reformját követelték. A hagyományos nemzeti ünnepek, március 15., augusztus 20. és október 6. méltóságának visszaállítását, a szovjet típusú állami címer helyett a Kossuth-címer visszaállítását – azt a Kossuth-címert, amelyen hangsúlyosan nem szerepelt a korona, ezzel ismételten csak elutasítva a korábbi korszak restaurációját. Ugyancsak követelték a különféle egyenruhák a nemzeti hagyományokat tükröző átalakítását, a szovjet mintákkal szemben.

Nemzetközi háttérként a szuezi válságot említik a leggyakrabban, mint olyan párhuzamos történést, amely elterelte a világ figyelmét az itthoni eseményekről. Ezzel szemben Romsics felhívta a figyelmet arra, hogy a britek és a franciák már október 22-én megegyeztek az egyiptomi katonai beavatkozásról, tehát még a magyar forradalom kitörése előtt. Ennél fontosabb hatása volt az eseményekre az USA nem hivatalos propagandájának, amely az Eisenhower- és Dulles-féle felszabadítást sugallta a korábbi trumani feltartóztatással szemben. Ennek első számú közvetítői a szocialista blokkban is hallgatható nemzetközi rádióállomások voltak. Nem szabad eltekinteni azonban a szovjet vezetés Sztálin halálát követő belső hatalmi harcaitól, amely átmenetileg barátibb külpolitikára kényszerítette a bolsevik államot. A látványos kibékülés Jugoszláviával, Ausztria és Finnország semlegessé válása, a félig-meddig sikeres Gomułka-féle lengyel reformok mind kelthették azt a látszatot, hogy a Szovjetunió akár elnézné Magyarország „finlandizációját”.

Nagy Imre is ez utóbbi hitben élt október 31. reggeléig. A forradalmi kormány, amely október 27. előtt még ellenforradalomról beszélt, élére állt a változásoknak, utat adott a demokratikus átmenetnek, próbálván megőrizni a reform-kommunisták befolyását a későbbi politikai viszonyokra. Hruscsov cikke október 30. reggel a Pravdában is afelé mutatott, hogy lehetséges a hazai viszonyok demokratizálása. Azonban a szovjet vezető már aznap reggelre meváltoztatta álláspontját. Közrejátszhatott ebben az ortodoxabb kínai vezetés megérkező helyeslése, a jugoszláv és román segítségnyújtás – utóbbi kettő benyújtja majd a számlát a későbbiekben saját függetlenségi politikájuk formájában –, és az amerikai követ üzenete, hogy nem tekintik Magyarországot potenciális szövetségesnek. November elsején már Kádárral folytatódnak a tárgyalások, és ő lesz majd, aki az előző rendszerhez sok mindenben hasonló és egyszerre különböző állampárti restaurációt végrehajtja a szovjet tankok rendteremtése után.