Bár tettek rá kísérleteket, mégis úgy alakult, hogy ez idáig valójában egyetlen olyan játékfilm sem született, amely az 1956-os forradalmat magas művészi színvonalon, a maga teljességében dolgozta volna fel. 1989-ig nem lehetett beszélni róla, a rendszerváltás utáni politikai légkörben pedig ábrázolhatatlan nemzeti mítosszá vált, amelyet alkotóink megragadni máig sem voltak képesek.

A forradalom utáni években a tragikus téma többnyire a kádári konszolidáció jegyében bukkant fel néhány filmben. Ilyen az ötvenes években hányingerkeltő propagandafilmekkel befutott Keleti Márton két tekercse, a Tegnap és a Virrad, de még Fábri Zoltán Húsz óra és Kósa Ferenc Tízezer nap című, egyébként értékesnek nevezhető műve is bátortalanul, az érdes felületeket simára gyalulva lopta a vászonra a forradalmat néhány jelenetben, akarva-akaratlanul is a fennálló puha diktatúrát igazolva.

Az áttörést egy történelmi dráma hozta meg, alig egy évtizeddel a forradalom után, 1966-ban, amelyben egyébként egyetlen közvetlen utalás sem hangzik el ’56-ra vonatkozólag. Nemzeti filmkincsünk klasszikusa, Jancsó Miklós Szegénylegények című alkotása tökéletes stilizációja az idegen katonai hatalom által elnyomott magyar nép traumájának, s bár a kommunista cenzúra nem tudott fogást találni rajta, szinte mindenki ’56 keserű feldolgozását vélte felfedezni általános érvényű kockáiban, ahogy később a kommunista diktatúrát több más Jancsó-mozgóképen.

Szabó István is foglalkozott a megjelenítésével, az Apa című korai alkotásának egyik jelenete például az utcai harcokat idézi meg. Ebben a főhős, Bálint András, nemzetiszín zászlóért rohan az utcán süvítő puskagolyók közepette, de mire visszatér az egyetemre, valaki már megelőzte, és fellobogózta az épületet. Így vált értelmetlenné a hőstett, de a rendező ebben a zavarba ejtő képsorban sem a történelmi helyzetet ragadta meg, inkább hősének fejlődéstörténete érdekelte. Aztán jött a Déry Tibor két elbeszéléséből készült Szerelem, Makk Károly érzékeny remekműve, amely Darvas Iván fájdalom barázdálta arcában és Törőcsik Mari figurájában mutatta fel azt a vitathatatlanul igaz közhelyet, miszerint csupán egy masszív emberi viszony, a szeretet lehet az egyetlen menedék és fegyver az elnyomó hatalom ellen.

A nyolcvanas években szerintem egyetlen olyan játékfilm akad, amely bár szintén csak érintette az eseményeket, mégis plasztikus korrajzot és nagy műalkotást eredményezett. Gothár Péter 1982-es Megáll az idő című klasszikusában nem csupán az 1956 utáni évek lebilincselően tökéletes atmoszférája érdekes, hanem elsősorban az alakjai, akik ugyan mind-mind egy-egy embertípus képviselői, mégis árnyalt, felépített és megélhető jellemek. A rendező ezzel a filmjével egy egész generáció élményanyagát ragadta meg hitelesen, s a benne szereplő hús-vér figurák már-már érzéki tapasztalataival olyan gazdag anyagot hozott létre, amellyel képes azonosulni minden későbbi kor és nemzedék is.

Ehhez képest Gárdos Péter Szamárköhögése már valamivel gyengébb darab. Noha sokkal nagyobb teret kapnak benne az októberi események, egy polgári család sorsán átszűrve, közepes filmnyelvi eszközei és dramaturgiája mégsem emelik a legnagyobbak közé. Viszont figyelemre méltó önéletrajzi ihletésű történelmi darab és vizuális mestermű – no meg színészi alakításai miatt is élvezetes – Bereményi Géza Eldorádója, amelyet korszakhatáron, 1989-ben mutattak be. Hogy én magam mégsem tartom úttörő jelentőségű munkának, az talán kevésbé megfogható steril alakjainak és stilizációs technikájának, hideg fényeinek köszönhető. Ezen kívül illik még megemlíteni Sándor Pál Szerencsés Dániel című középsúlyú filmjét is.

Az utóbbi tizenhat évben mindössze néhány olyan játékfilmről érdemes szót ejteni, amely az 1956-os forradalomról beszél. Gyarmathy Lívia 1996-os Szökés című kalandfilmjét éppen nemrégiben mutatta be a televízió. Megható, komor darab, amely emléket állít néhány börtönből szökött fiatal forradalmárnak, de művészi jelentősége csekély, ahogy Makk Károly Magyar rekviemje és Mészáros Márta Napló apámnak, anyámnak című filmje sem váltotta be a reményeket.

Még két katasztrofális kudarcról számolhatunk be, amelyek szintén közismert rendezők nevéhez fűződnek. Mészáros Márta 2003-ban újra megpróbálkozott a lehetetlennel, s ezúttal 1956 emblematikus alakjáról, Nagy Imréről készített filmet. A rendezőnő megpróbált egyensúlyozni a személyes dráma univerzalitása és a történelmi dokumentumhűség igen vékony határsávján, de a kötéltánc nem bizonyult sikeresnek. A Temetetlen halott legfeljebb is csak ügyes oktatófilm iskolásoknak, ennyiben elismerhető Mészáros teljesítménye. Emlékezetes a Moszkva tér c. filmben elhangzó mondat egy fiatalember szájából: „Ki a pöcs az a Nagy Imre?” Tizenhat évvel a rendszerváltás után a mai generáció sem tud sokkal többet, tehát végül is üdvös volt feldolgozni valamilyen formában 1956 történetét gyermekeinknek. Tökéletes képeskönyv tehát érettségizőknek, esztétikai szempontból viszont harmatgyenge.

A legtöbb történelmi film egyik legnagyobb problémája, hogy díszletei és jelmezei olyanok, mint amilyenek a történelemkönyvekben. A giccs fő ismérve, hogy az ábrázolt tárgyak, helyszínek és alakok éppen olyanok, mint amilyeneket elvárhatunk. Márpedig Cassavates és Petri óta tudható, hogy a dolgok titka a bennük rejlő hiba, az előzetes várakozásokat megcsúfoló valóság apró kis szálkái. Mészáros filmjében viszont csaknem minden olyan, amilyennek lennie kell: akár egy képeskönyvben. Ráadásul a személyes szerzői jelenlét is hiányzik, ezért valóságként és művészetként egyaránt nehéz rátekinteni a filmre. Ha azonban pusztán múltunk illusztrációját nézzük, azt mondhatom: tisztességes elbeszélés.

Ez a finom megbocsátó gesztus sem jár viszont Szabó István A napfény íze című filmjének, amely csupán egy felszínes történelmi leporelló érdeklődő külföldieknek. Az ’56-os epizód képei még egy japán turistacsoport fotóira sem érdemesek, épkézláb történet és hiteles jellemrajz pedig egyáltalán nincsen a filmben. Szabó és Mészáros kudarca, valamint a nemzeti konszenzus hiánya végérvényesen kérdésessé tette, vajon képesek leszünk-e valaha is megragadni, és örökérvényű mozgóképpé dolgozni huszadik századi történelmünk egyik legfontosabb eseményét.

Bízhatunk persze Goda Krisztina legújabb filmjében, amelyet Andy Vajna pénzelt, és amely nemsokára mozikba kerül Szabadság, szerelem címmel, de én lennék a legjobban meglepve, ha a tehetségtelen barbilány, Dobó Kata, mint forradalmár, fegyverrel a vállán most hirtelenjében egy öt évtizedes esztétikai problémát oldana meg.