Vár Ucca Műhely 2006/1.

- térképészeti szempont és minőség -

A Vár Ucca Műhely idei első számát olvasva nem vált világossá, mit képvisel a folyóirat, pedig nem árt, ha egy ilyen kiadvány markáns arculattal bír. Ahhoz, hogy kialakulhasson valamiféle olvasótábora (már amennyiben nem túlzás olvasók táboráról beszélni egy folyóirat kapcsán), nekem, a potenciális olvasónak tudnom kellene, miért vegyem meg.

A szépirodalmi szövegek esetében talán felmerülhet a gyanú, a válogatás szempontja az volt, hogy kizárólag naplószerű, egyes szám első személyű elbeszélővel megáldott, lineáris időszerkezetű írásokat válogassanak a kötetbe, bár inkább arra tippelek, hogy ez véletlenül sikeredett így. Mindenképpen szomorú, hogy így történt. A folyóirat elbeszéléseiben végig ugyanazzal a beszédmóddal találkozom, és ez nem tett jót az összeállításnak.

A narráció a Vár Ucca prózáiban nem nyújt izgalmat. De ha az nem, még bízhatnánk a cselekményben, a meglepő fordulatokban, a nyelvezet játékosságában, vagy legalább egy jó viccben. De ilyesmivel sem találkozunk az írásokban.

A szövegek valósághű apróságok unalomig részletes leírásával vannak teli, s a sokadik ilyen novella olvasásakor már kifejezetten idegesít, hogy az Amerika blog című írás elbeszélője a Riddles nevű kocsmában hörpinti fel sörét, hogy közben házi hamburgert falatozik, mert mindez bár növeli az írás karakterszámát, nem hordoz információt. Nem érdekel, kik voltak jelen a kiállításmegnyitón, hogy milyen volt az idő, mikor a mesélő kilépett a kapun, mert irodalmi indokoltságát ezen részleteknek nem látom, az író úr, Gyukics Gábor, puszta személyes élményei pedig, bocsánat, de nem érdekelnek.

Novics János kicsit kiemelkedik a többiek közül egy munkahelyi kirándulás emlékére írt „Október tizenöt” című írásával, bár a mezőny ismeretében ez nem túl nagy dicséret. Az írást legszívesebben fogalmazásnak nevezném. A felépítés és a téma egy iskolai házi feladat sémáját idézi, és sokáig bizalmatlan is vagyok az írással szemben. Ám az a totális, történéseken való kívülállás, mely az elbeszélő személyét jellemzi, lassan kezd meggyőzni. Az írás stílusa a többiekénél lassúbb, a mesélő nyugodtan időz egy-egy képen, hangon, történésen. Érzékletesen, már-már érzékien fogalmazza meg a kirándulás krónikáját, a szép pedig mindebben az, hogy az elbeszélőnek még sincs köze írása tárgyához. A szöveg olyan, mint egy gyakorlat az idegenség tapasztalatának kifejezésére.

A próza terén ennyi a szellemi izgalom a Vár Ucca első idei számában. Van még egy kirándulásunk: Németh István Péter Munkácsról írt gondolatit olvashatjuk, aztán Merényi Krisztián és Horváth András régi emlékeket idéz fel. A téma Merényinél saját gyermekkora, Horváthnál pedig egy gyermek emléke. Epizódok egymás mellett, s megint csak a „miért?” kérdés hagyja el fogaim kerítését az írásokat olvasva.

Vajon mi a céljuk a szerkesztőknek azzal, hogy éppen ezeket az írásokat szerepeltetik a kiadványban? Gondolom, lehetőséget szeretnének adni a környék lakóinak az irodalmi megjelenésre, és ezzel nincs is gond, csak magamat, az olvasót érzem picit hanyagolva. Szeretném, ha törődne velem a szerkesztőbizottság, és nem hagyna unatkozni az írások egyformaságában.

Németh István Péternek három írásával találkozunk a folyóiratban. Munkácsi gondolatai mellett Nagy Gáspár verseskötetéről ír, és megtalálja az „1956 láthatatlan emlékművének talapzatára” alcímmel ellátott könyv irodalmi-szellemi párhuzamait. Harmadik írása, azaz érettségiző diákjainak címzett levele inkább érdekes, mit jó. Kedves a gesztus, ahogyan egészen egyszerű és földközeli módon magyarázza Nagy Gáspár „Pörlekedem” című versét, bár a levél felütése kicsit művi és túlmagyarázott, stílusa pedig nehézkes: „Hogyan is magyarázzam el ezt a verset, Kedves Tanítványaim, Néktek, érettségitek előtt! Ha már tétellé is lehet a készülésetekben mint egy kortárs alkotás.” Személyes és könnyen emészthető párhuzamokkal tarkított elemzést olvashatunk, melynek stílusa hol dagályos, hol pedig hanyag, s a szerző mintha kicsit alulsaccolná egy átlag érettségiző értelmi szintjét, amikor az Eurosporton látott „A világ legerősebb embere” verseny képeinek leírásával magyarázza el, mit is jelent a „nehéz” szó. Szerzője nálam nem kapna ötöst az érettségin.

A tanulmányok között üdítő sokféleséggel találkozunk, annak ellenére, hogy túlsúlyban az angolszász irodalom van. Olvashatunk néhány szöveget a 2005-ös Veszprémi Irodalmi Nagyhét előadásai közül. Dr. Rawlinson Zsuzsa a szent és (s)érthetetlen Joyce-ról, regényeinek recepciójáról, megértésének nehézségeiről és útjairól ír, Rednik Zsuzsa tanulmánya „A windsori víg nők” Falstaff-alakját elemzi a karnevál-elmélet segítségével, Szaffner Emília pedig Burns magyar fordításainak áttekintése végén egy érdekes párhuzam kapcsán még Koncz Zsuzsát is megemlíti, mint a 18–19. századi dal mai és egyik legmegfelelőbb továbbörökítőjét.

A tanulmányokat nemcsak az irodalomtörténeti értekezések emelik a szépirodalmi anyag fölé. A két nyitó tanulmány – Bill Viola szövege a videoművészetről Fenyvesi Áron fordításában és Orcsik Roland értekezése a szerb Slobodan Tisma írásairól – azt a színvonalat képviselik, ami egy olvasót elkötelezhet egy folyóirat mellett. A baj csak az, hogy jócskán találunk olyan írást is ebben a kiadványban, mely viszont megrendíti bizalmunkat.

Hogy kinek szól a folyóirat, és hogy mit képvisel, azt azután sem tudom, hogy kezembe vettem, és elolvastam. A kötetbe kerülés kritériumai között a minőségre való törekvést nem érzem erősnek. A szövegek közötti egyetlen kapocs az, hogy főképp helyi illetőségű vagy érdekeltségű szerzők írásai. Ez a térképészeti szempont azonban nekem nem tűnik elégséges szerkesztőelvnek egy irodalmi, művészeti, kritikai kiadvány esetében.

Rovat: