Miután kétéves fiammal kedvenc DVD-jét, a Judas Priest tavaly rögzített budokani koncertjét nézegettem, (ettől jobban alszik) lélekben kellőképpen felkészülve indultam el Lukács, Cseresznye és Fejes aktuális szőnyegbombázására.

Régen jártak a városban. Nem is emlékszem a dátumra, mikor, csak arra, hogy ugyanebben a kis levegőtlen helyiségben játszottak. Az elébb említett ok miatt az előbandát lekéstem, így a zsűrit már kellőképpen felspannolva találtam. Barátom, fotóskollégám, Bandi meg akarta kérni a színpad mellett álló technikust, ugyan már bejöhetne-é a pult mögé kattintgatni. Illedelmesen köszönt neki, (ő ezt nem tette) majd előadta kívánságát. A technikus ritka értelmes arccal visszabámulva annyit közölt: „Nem tudom!” Úgy szeretem a segítőkész embereket!

Aztán úgy kilenc tájban Lukács vezetésével megjelent a színpadon a Tankcsapda. Lacám, milyen szép szőke vagy most, így még nem láttalak! Persze, az új lemez, a Mindenki vár valamit dalai voltak a középpontban. Véleményem szerint az utóbbi pár év legjobb anyagát hozták ki a srácok, a dalok visszatekintenek a Legjobb méreg – Jönnek a férgek korszakra: tombol az erő bennük. Nem azt akarom mondani, hogy az előző lemezek nem ütöttek volna, de sokkal spontánabbnak érzem az új felvételeket.

Mégis, kicsit erőtlenül kezdődött a koncert, ahogy a Rock a nevemmel elindultak. (Már lehet látni a videoklippet is.) A cucc sem úgy szólalt meg, ahogy kellett volna, de a banda játékában sem éreztem a spirituszt. El kellett telnie néhány szerzeménynek, mire azt mondtam: na igen, erre vártam. (Végül is mindenki vár valamit, nem? – hehe) A California über allesnél már nem volt gond. A közönség egyébként óriási ovációval fogadta kedvenceit, a kemény mag megállás nélkül pogózott, villázott a nem túl nagy méretű színpad előtt. Laca egyébként szólt a hely méretéről is. Nem értem, hogy egy hetvenezres megyeszékhelynek miért nincsen egy rockkoncertek lebonyolítására alkalmas terme. Mert a Diákcentrum, sajnos nem az: kicsi, levegőtlen, rossz az akusztikája és nagyon sok helyről a teremben nem lehet látni a színpadi produkciót. A zenekarvezető azonban úriember volt: annyit jegyzett meg, hogy jó az, ha a közönség ilyen közel van.

Persze, nem csak az új lemezből állt a buli, hiszen a Baj van (Laca égre-földre esküdözött, hogy semmi politikai szándék nem húzódik mögötte), a Félre a tréfát, a Johnny a mocsokban vagy az Örökké tart punkváltozata (!!!) még jobban beindította a nem csak tinikből álló zsűrit. Egyre több korombeli, negyven környéki apuka, anyuka jött el meghallgatni a Magyarország legbrutálisabb rock and roll bandáját, ez a tapasztalatom; egy régi ismerősöm nyakában végig ott tombolt a kislánya. Tíz évvel ezelőtt még nem nagyon láttam generációm tagjait a bulikon, most más a helyzet. Már a Tankcsapda is elmondhatja, hogy több generációnak játszik.

Azt gondolom, több ilyen kaliberű banda kellene Magyarországon, mint a Tankcsapda, akik zenében, szövegben maradandót nyújtva ébren tartják a rockzene őrlángját. Ha az ember úgy megy haza, hogy lefekvéskor is belülről hallja a muzsikát egy koncert után, akkor az a buli elérte a célját. Én ezt kaptam Lukácséktól. Azért az „olyan fáradtak vagyunk, most már elmegyünk haza” – féle Nagy Feró poéntól megkímélhettél volna, Lacám! Elég nagy a szád, bírsz te eredetibb poénokat is mondani.