A Veszprém Index kétfős turistacsoportja bizonyos szempontból könnyű feladatot állított maga elé, amikor a veszprémi experimentális utazás induló állomásaként olyan helyszínt választott, ahol még ténylegesen sose járt. Szégyen, nem szégyen, de a csatári városrész eddig valahogy kimaradt az életünkből.

Természetesen gyalog vágunk neki a nagy kalandnak, egy derűs, napsütötte, ám fejfájósan más- és vasárnapon. Kiindulópontunk az állatkert parkolója. Hamar átvágunk a Betekints-völgyön, miközben az esti buli még megmaradt emlékeivel szórakoztatjuk egymást. Vágyódó pillantást vetünk a Kiskúti vendéglő hívogató padjaira, de erősek maradunk, és nem hagyjuk magunkat eltéríteni úti célunktól. Azzal vigasztalódunk, hogy majd Csatáron bepótoljuk a kutyaharapást. Ekkor még nem tudván, hogy ezzel ordas nagy hibát követünk el.

A völgyből kiérve takaros kertek alatt vezet el utunk, majd megpillantjuk kirándulásunk célpontját. A városrész első, távoli pillantás alapján élettől duzzadó, virágzó kiskert. A gondosan ápolt veteményesek, gyümölcsösök és zöldellő fák közt megbúvó házak falusias idillt sugallnak, amit csak pár percre zavar meg a nagyfeszültségű vezetékek idegesítő zizegése. Közelebb érve azonban az agyzsibbasztó elektromos sugárzásnál erősebb hatás alá kerülünk. Mintha a punnyadt '80-as évek vasárnapjainak szelleme kísértene minket: hétvégi telken zöldséget kapáló kopaszodó tanáremberek és egykori brigádvezetők, csillogó kockaladák, álmosság, az ebédre befalt rántotthús és uborkasaláta utóíze, és már-már halljuk a kopott, fekete bőrbe burkolt Sokol-rádióból áradó cigánynótát, amely a "Jó ebédhez szól a nóta"-party, cuccról lehozó utolsó trackjének szerepét tölti be. A Kádár-korszak chill outja helyett azonban System of a Down szól, de az örmény metal csak egy pillanatra zökkent ki minket az időutazás effektje alól. Újra gyerekek vagyunk, akik már megunták a vidéki újdonságokat, elég bogarat tapostak, minden fát megmásztak, és már vágynának vissza az aszfaltra, vagy a szomszéd srác kvarcjátékéhoz, vagy a tévé elé. A szüleiket nyaggatják már, de ők folyton leráznak egy „mindjárt, csak megkapálom a paradicsomot”-tal, vagy azzal hitegetnek, hogy „még leszedem a borsót, és utána már tényleg megyünk”.

A kultúrsokkból csak lassan ocsúdunk. Megtekintjük a csatári kápolnát, de semmi különös, egészen kápolnaszerű, bár fontos információt szerzünk azáltal, hogy megtudjuk: egykor a helyszín búcsúnapi zarándokhely volt. A kilátó is csak addig érdekes, amíg átesünk a „banyek, ebből a szögből még nem láttam Veszprémet” felkiáltáson, aztán már csak egy kőfejtő rondasága köti le figyelmünket. „De a Bakony csodálatos látványa...!” – kiáltana fel egy közelben szöszmötölő nyugalmazott egyetemi tanár, de hál'istennek nem teszi, inkább tovább keresi a hullámpalából tákolt sufniban a szúnyogriasztót vagy a vetőmagot. A Csatár-hegy 150 méteres magasságaiból lefelé jövet azonban a városrész eddig rejtett, titokzatos és hátborzongató arcát mutatja felénk.

Az újabb, ám az előzőnél kisebb kápolnában ugyanis egy termetes, mumifikálódott békára bukkannunk. A végső görcsbe merevedett kétéltű látványa okozta riadalmon viszonylag hamar győzedelmeskedik józan elménk, és máris azon törjük fejünket, hogy mindez miféle jelentéssel bírhat. Azt hamar elvetjük, hogy a béka pont ott nyúlt ki, sokkal valószínűbb, hogy valaki (vagy valami...) direkt rakta oda. De miért? Valaki isteni csoda révén akarja viszontlátni elhunyt házi kedvencét? Vagy hogy megszentségtelenítsen egy keresztény kegyhelyet? Vagy hogy feltűnés nélkül hódolhasson valami szörnyű vallásnak, amiben a béka kitüntető szerepet élvez? Netán a béka valami kimondhatatlan szörnyűség evilági képmása? Ez esetben miféle kultusz hívei bújhatnak meg a békés, konyhakert-gondozó polgárok nyájas ábrázata mögött?

Nyugtalanító gondolataink támadnak, a késő nyári melegben a hideg ráz minket, pláne, amikor újabb furcsaságokra bukkanunk. Az egyik kert végében takaros kis sírra bukkanunk, a helyiek furcsa temetkezési szokásainak jeleként, ám csak a fejünket vakargatjuk, a fakeresztre írt név láttán – Witchike. Régi H. P. Lovecraft olvasmányélményeinkre támaszkodva se tudjuk megfejteni, hogy eme név mely Nagy Öreget takarja. Nyarlathotep? Chutlhu? Yog-Sothoth?

Ugyancsak rejtélyes helyszín bújik meg a városrész szélén, a fáktól takart tisztáson. Első pillantásra látszik, hogy a sűrűn látogatott sperma-temető áldozati oltárként funkcionál, de hogy miféle rituálé céljaként, abba belegondolni se merünk.

További nyomokra bukkanunk az utca hírmondójaként funkcionáló villanyoszlopon, ahol kódolt üzenet értesíti a helyi kultistákat a következő szeánsz idejére és helyére vonatkozólag. Legalábbis nekünk ez a tippünk a furcsa nyelvezetű szöveg láttán.

Túránkat folytatva más érdekességgel már nem találkozunk. Az utcák csendesek, a levegő tiszta, és mi kellemesen elfáradtunk. A jól végzett munka jutalmaként nekiállunk egy kocsmát, bisztrót, kisvendéglőt, netán büfét keresni, ám hatalmasat kell csalódnunk – egy vendéglátóipari egység sem található a városrészben! Ki tudja, miféle természeti katasztrófa okozhatta pusztulásukat? Sóvárogva gondolunk a Kiskúti itallapjára, és fáradtan, száraz torokkal és porzó vesével vágunk neki a hosszú útnak vissza a város szívébe.

Kamil és Daoldin