Imre Frigyesné Pálinkás Vera a Lovassy László Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, harmincegy éve a tantestület tagja. A rendszerváltás után két önkormányzati ciklusban is az MDF képviselője volt, négy éven keresztül vezette a városi oktatási bizottságot. A tanárnő civil közéleti tevékenysége is jelentős, hiszen ő a Brusznyai Alapítvány kuratóriumának elnöke. Őt kérdeztük meg Veszprémről, a pedagógusi hivatásról, terveiről…

Index: – Előző alkalommal szóba került a közösségi lét – most ebbe a témába szeretnék egy kicsit belekapaszkodni. A saját tapasztalataim azt mutatják, az a gondolat egyre inkább háttérbe szorul a középfokú oktatási intézményekben, hogy az iskola nem csak a tanulás tere, hanem annál több. Ön ezt hogy látja a Lovassy viszonylatában? Milyen lehet a jövő ilyen szempontból?

Imre Frigyesné: – Én is azt látom, hogy folyamatosan csökken a közösségi gondolkodásmódúak aránya a tantestületben, illetve a diákok között is, és sokat gondolkodtam ennek az okain. Egyrészt oka lehet az, hogy a gondoskodó szülők és az igényes diákok a tanulásra sok időt fordítanak. Ezzel kapcsolatban nekem nagy szívfájdalmam, hogy ezt az időt sok diák magántanároknál tölti. Az utóbbi néhány év kivételével mindig osztályfőnök voltam, és ebben a pozícióban igyekeztem a szülőket olyan módon befolyásolni, hogy ne adjanak mankót a gyerek hóna alá, csak akkor, ha tényleg „sánta”. Hozzánk nagyon kevés „sánta gyerek” jár. Inkább buzdítsák a szülők arra gyerekeiket, hogy az iskolai lehetőségeket használják ki. Számtalanszor megtörténik, hogy a diák nem figyel, nem jegyzetel, mert délután úgyis megy a magántanárhoz. Ez, akármilyen szempontból közelítem is meg, gazdasági szempontból, a szülők szempontjából vagy pedagógiai szempontból, mindenképpen helytelen választás.

Igaz, hogy ha ezt egy osztályfőnök ki meri mondani, akkor azt is meg kell tennie, hogy utánamegy a diákok panaszainak, hogy nem kapnak minden órán eleget. Ez itt, a Lovassyban is előfordul sajnos, előfordult a múltban is, tehát nem akarom a problémát a jelenre lőcsölni. Előfordul most is, hogy kiürülnek bizonyos fakultációs csoportok, és ezek egyértelmű jelzések, amelyeket komolyan kellene venni azoknak, akiknek ez a dolguk, mert az intézmény tekintélyét ezek a jelenségek rombolják legjobban. És ezeknek a csoportoknak a tagjai mennek aztán magántanárhoz. Igazából az iskola tekintélyét emelné most is, ha lovassys diák nem menne sem matematikából, sem történelemből, sem biológiából, sem más tantárgyból korrepetáló tanárhoz. Én azt szoktam kérni a szülőktől, hogy az én tárgyamból ne küldjék el a gyerekeket magántanárhoz, én megtanítom nekik magyarból is, történelemből is, a fakultáción is azt, amire szükségük lehet. Ha majd nem veszik fel egyetemre, akkor ezt olvassák az én fejemre. Azt kellene tudatosítani, hogy egy gimnázium attól „elitiskola”, hogy sokat kap a diák az intézménytől… Természetesen még így is vannak és lesznek olyan szülők, akik be akarják biztosítani magukat, és a gyereket mindenképpen magántanárhoz viszik.

De térjünk vissza az eredeti kérdéshez, a közösséghez! A gyerekek egy része tehát a „korrepetálások” miatt panaszkodik időhiányra, de hasonló probléma a nyelvtanulás kapcsán is megfigyelhető. Azt is rendkívüli módon negatív jelenségnek tartom, hogy nem az iskolában tanulja meg a gyerek a nyelvet, hanem megint magántanárhoz megy hétvégén ahelyett, hogy sportolna, olvasna, kirándulna.

Régen minden évszakban elmentünk túrázni, volt egy úgynevezett „négy évszak – négy túra” mozgalom a ’70-es, ’80-as években, és ez nagyon-nagyon jó volt. Télen a Bakonyba jártunk, szánkóztunk, Ördögrétre kirándultunk rendszeresen az őszi-tavaszi túrákon. Nem tudom, hány száz kiló pörköltet főztünk bográcsban a tanítványaimmal ilyen túrákon.

Index: – Mire lenne szükség, hogy újra közösségek otthona is legyen az iskola?

Imre Frigyesné: – Egyfajta szemléletváltásra lenne szükség. Volt szerencsém „körülnézni” az ország különböző vidékein, intézményeiben ebből a szempontból. Meg kellett állapítanom, hogy mi a Lovassyban még relatíve jól állunk: mert itt működik az énekkar, ami nagyon jó közösségformáló, a diákönkormányzat is ugyan botladozva, de mégiscsak erőlködik, hogy legyenek közösségi programok, de a világ ellene dolgozik a szűkebb közösségek erősítésének. Ennek ellenére sem az osztályfőnök nem mondhat le a közösségi nevelésről, sem az az iskola, amely gyerekközpontú közösségnek vallja magát. És mi annak valljuk magunkat.

Index: – Az iskolával kapcsolatban még egyetlen kérdésem maradt. Ön is használta azt a kifejezést, hogy a Lovassy „elitiskola”. Az ilyen típusú iskoláknak Ön most milyen jövőjét látja? Azért kérdezem ezt, mert nagyon sok próbálkozás történik arra, hogy az esélyegyenlőség jegyében, vagy bármilyen más okból valamilyen színvonalbeli egységesítés történjen a különböző oktatási intézmények között. Éppen ezért nyilván sokan rossz szájízzel használják ezt a kifejezést, mint ahogy annak sem örülnek, hogy vannak az átlagnál rosszabb iskolák. Ön szerint föl lehet-e számolni valaha ezeket az intézményi különbségeket, és egyáltalán fel kell-e?

Imre Frigyesné: – Úgy gondolom, a politika részéről halálos bűn lenne, és én ezért nem szeretem a Magyar Bálint-féle oktatáspolitikát, mert az egyik hamis cél ennek a bizonyos „esélyegyenlőségnek” az elérése. Egy nagyon egyszerű példával tudok a kérdésre válaszolni. Az ember, ha körülnéz a természetben, akkor azt látja, hogy a legkülönbözőbb csodálatos alkotások az egészen szerény alkotásokkal együtt alkotják ezt az egész körülöttünk lévő szép világot. Az analógiát félretéve ebben az energiában és más javakban szegény világban én komolyan úgy gondolom, a mi legnagyobb kincsünk az, hogy van egy olyan megörökölt kultúránk – és itt anyagi és szellemi kultúrára egyaránt gondolok –, aminek része a pedagógiai kultúra is, a magyar oktatásügy eredményei és hagyományai.

Az nem véletlen, hogy ez a régi oktatási rendszer ennyi Nobel-díjast volt képes a múltban kitermelni, és az sem véletlen, hogy a ma is létező agyelszívás nyomán tele van Nyugat-Európa és Amerika is fiatal, huszon-harmincéves magyar informatikusokkal, tudósokkal. Ez a „régi” rendszer nevelte fel őket. Mindenképpen szükség van arra, hogy legyen egy olyan szelete a magyar oktatásügynek – ami hagyományosan a gimnázium, és az most majdnem mindegy, hogy ez nyolcosztályos vagy hatosztályos –, amelyik a szellemi elit képzésében a középfok. Innen kikerülve aztán jó egyetemeken, jó műhelyekben, kiváló professzorok kezén kitermelődik az a gárda, amely Magyarország szellemi elitjét jelenti.

Ha megnézzük a különböző felmérések eredményességét, akkor is azt tapasztaljuk, hogy azokat nem kommunikálja tisztességesen a politika vagy az újságíró-társadalom, nem tudom, melyiké inkább a felelősség, mert a gimnáziumi eredmények nagyon jók, a szakközépiskolai eredmények átlagosak, és a szakiskolaiak és az általános iskolában születők gyengék. Tehát a gimnáziumok a magyar oktatási rendszernek természetes módon a legjobban teljesítő szeletét alkotják, de természetesen ezek sem egyformák. Itt is kialakultak az idők során különbségek. A Lovassy esetében részben a piarista múlt hozta ezt a nagyon igényes szemléletet – úgy gondolom, ez a kontinuitás – hogy ők is vállaltak minket és mi is mertük vállalni őket (volt ugyan olyan időszak, amikor ez annyira nem volt egyértelmű) – igen fontos volt, és az is maradt iskolánk életében. Ezt a fajta igényességet tovább kell éltetni, mert e nélkül a szellemi elit képzésének nem lenne meg a középfoka.

Ugyanakkor én nem is az „esélyegyenlőség” kifejezést használnám, mert ezt egy álságos fogalomnak érzem. Természetesen az oktatásnak is és a politikának is komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy segítsük azokat, akik erre rászorulnak. De érdemes tisztában lenni azzal, hogy milyen arányban kell segíteni a rászorulókat, és milyen arányban gondozzuk a tehetséget. Mert hogyha az elitiskolákat vissza akarjuk szorítani azért, hogy egy keveset emeljünk az átlagos színvonalon, akkor lefejezzük a szellemi elit előállításának a terepét, s ezzel a lehetőséggel akkor nem tudunk élni. És soha nem a „középszer” teremt igazán nagy értéket egy társadalomban, hanem a kiemelkedő teljesítmények az élet különböző területein. Nem szabad úgy felfogni az esélyegyenlőséget, hogy annak megvalósítása lenyomja a magas teljesítményt, egyáltalán az igényszintet lecsökkentse, amit tapasztaltam a tavalyi érettséginél. Remélem, hogy kiforrja magát majd ez a rendszer, de én ezt ebben a formában nem tartom elfogadhatónak.