Az új színházi évadot Molnár Ferenc Színház címen csokorba kötött három egyfelvonásosával nyitotta a Petőfi Színház: csütörtökön lezajlott a sajtóbemutató, pénteken pedig a premier. Az előadás „szenzációja” Szirtes Balázs fellépése volt, akit a Jóban-rosszban című posztmodern szappanopera jeles szereplőjeként ismerhettünk meg korábban.

Kis, vidéki színháznak minden reklám jól jön, így fontos az ismerős-ismert arcok szerepeltetése. Ebben persze mindig kérdés, hogy milyen típusú az ismertség, illetve hogy valódi színészi kvalitásokból fakad-e, vagy csupán egy helyzet következménye – hiszen olyan könnyű ma az elektronikus médiában sztárrá válni, de ezt a pozíciót megőrizni már nagyon nehéz. Ilyen szempontból vizsgázik Szirtes Balázs a veszprémi közönség előtt, meg persze azok is, akik őt választották az itteni vendégjátékra.

Molnár Ferenc már jó ismerősünk, darabjai gyakran szerepelnek színházaink műsorán. Ezúttal három rövid, egyfelvonásos drámájából készült alkalmi mixben lehet részünk, melyek stílusukban és műfajukban is elütnek egymástól. Az Előjáték Lear királyhoz bohózati alaphelyzetű szatíra, a Marsall színmű, az Ibolya (az előadás legismertebb darabja) pedig inkább bohózat, mint vígjáték – szemben a színlapon szereplő műfajmegjelöléssel.

Ami a három művet összeköti, az a színház, a színházi világ megjelenítése – nem véletlen tehát a közös címválasztás –, annak bemutatása, hogyan változtatja meg ez a környezet a benne élőket, hogy meddig tart a valóság, és hol kezdődik a játék. Nem is annyira az intézményen van itt a hangsúly, hanem ezen a bizonyos színjátékon, amit gondolhatunk akár hazugságnak, tettetésnek is, vagy elfogadhatjuk egyfajta életmódnak, ami a színházi emberek sajátja. Vagy akár nem is csak az övék, hiszen „színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”, ahogy azt egy régi színigazgató, Shakespeare Vilmos állította.

A három bemutatott műben láthatunk visszatérő szereplőket, de vannak, akik csak egy-két darabban csillogtatják meg tudásukat. A közös főszereplő Szirtes Balázs, aki kétszer ünnepelt, fiatal színészt, egyszer pedig kiégett, öregedő színházigazgatót alakít. Az első szerepkör közel áll valódi helyzetéhez – talán ezért érezhetjük úgy, hogy ebben nem is annyira erős. Az Ibolyában a legkarakteresebb, itt tapasztalhatjuk meg valódi színészi kvalitásait, mivel teljesen át kell lényegülnie. Nem mondhatnám, hogy összességében különösebben le voltam nyűgözve tőle, de iszonyatos csalódás sem ért: több jellegzetes karakterszerepet kívánok neki a jövőben.

Csarnóy Zsuzsanna az első két mű egyetlen női szereplője, bár igazából csak a Marsallban megjelenő Edit alakja nevezhető „főszerepnek”. Sajnos éppen ebben a legszíntelenebb játéka, így nem tett rám túlzottan jó benyomást. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy ebben némileg a rendező is ludas, aki látszólag elfeledkezett azoknak a szereplőknek az instruálásáról, akik épp nem az előtérben játszanak. A színésznő így lehetett a legfeszültebb pillanatokban is – amikor szerelme életéért kellett volna aggódnia – kiegyensúlyozott és könnyed.

A fentiekben leírtakhoz hasonló zavarok Tóth Loon játékában is adódtak (elsősorban az Ibolyában), de ő markáns és karakteres tudott lenni, amikor előtérbe került. Hálás szerepeket kapott az első és a harmadik műben, és a ziccert nem is hagyta ki... Külön dicséretet érdemel még Halas Adelaida, aki egy igen nehéz szerepet tudott kifogástalanul eljátszani. Az Ibolya együgyűen bölcs, vidéki színésznőcskéje (akit ha megszagolunk, kiderül, hogy valójában gyöngy) nem is lehetett volna ennél együgyűbb és vidékibb (valamint viccesebb és imádnivalóbb).

A három darab közül minden szempontból az Ibolya a legerősebb. Molnár Ferenc nyelvi humora az Előjátékban alig-alig érvényesült, a komolyabb mondanivalót hordozó részek viszont erőteljesebben átjönnek. A Marsallt viszont Molnár kissé túlírta: a történet túl sok csavarja a feszültség rovására megy, és Szalma Tamás elég jó játéka nem tudja ellensúlyozni a többiek gyengeségeit. Az Ibolyára viszont azt mondhatjuk, hogy már-már kifogástalan: darabként is ez a legsikerültebb, és a színészi játék is itt a legjobb, bár apróbb bakik (ahogy a fentiekben már utaltam rá) itt is becsúsznak néha.

Kőváry Katalin rendezésével kapcsolatos legfontosabb kifogásomat már leírtam: a mellék(es) szereplőkről néha mintha elfeledkezne. Ez főként a feszültségkeltés szempontjából zavaró, valószínűleg ezért nem érvényesül annyira az Ibolyában, ahol a komikumé a főszerep. Az mindenképpen jó, hogy a legerősebb darab zárja az estet, mivel így jó élménnyel távozhatunk a színházból. Pozitív volt még az elő- és utójáték a díszletmunkásokkal és a súgóval, amely mintegy keretbe és egységbe foglalta a műveket. Nagyon jól illeszkedett mindehhez Mira János díszlete, ami egyszerre tudott jelzésszerű, rugalmas és dekoratív lenni – mikor hogy volt rá szükség.

Bevezető előadásnak igen jó volt a Színház: bizalomgerjesztő kezdés a 2006/2007-es idényhez. Nem tökéletes ugyan, de sokrétűen szórakoztató, mindenképpen érdemes megnézni. Azt viszont kissé luxusnak tartom, hogy az elő-premier (hívjuk akár sajtóbemutatónak, akár jelmezes főpróbának) gyenge félházzal ment le. Egyetemi emlékeim szerint a fővárosi színházakban ha nem osztogatják el az összes jegyet „repibe”, gyakorlatilag jelképes áron lehet hozzájuk jutni, ami igen hasznos a színházkedvelő, de sovány pénztárcájú közönség számára. Ezt a megoldást a Petőfi Színház vezetőinek is melegen a figyelmébe tudom ajánlani.