Olvasom a hírt itt meg ott , hogy Uwe Boll német filmrendező, akit sokan nemes egyszerűséggel csak „minden idők egyik legrosszabb rendezője” címmel illetnek, bokszmeccsre hívta néhány kritikusát, és kiütéssel vett elégtételt . Ojjé, mondom, megint valaki, aki nem bírja lenyelni mások véleményét.

Oké, sejtem én, hogy ez csak egy kis csinnadratta, némi PR munka, hogy forogjon a rendező úr neve, ám maga az esemény gyökere oly ismerős. Találkoztam már vele itt a Veszprém Index hasábjain is, nem is olyan régen, hiszen minket is értek támadások véleményeink miatt. Volt, aki személyes sértésnek vette , és volt, aki terjengős levélben ecsetelte szakmai hozzá nem értésünket és egzisztenciális frusztrációnkat, ám egyikőjük sem tudta, miként kell fogadni a kritikát.

Pedig nem olyan nehéz az. Végig kell gondolni, még akkor is, ha elsőre az elevenünkbe vág, és meg kell tanulnunk észre venni benne azt, ami a hasznunkra válhat, amiből tanulhatunk. Hiszen ahogyan azt Umberto Eco mondja, még „a legádázabb ellenfél is adhat ötleteket”.

Körülbelül eddig jutottam gondolatban, amikor elgondolkoztam. Mindenkit ér nap mint nap bírálat, akár a munkánkra, esetleg szimplán a személyünkre, frizuránkra, beszédstílusunkra, öltözködésünkre, viselkedésünkre vonatkozólag. Mindet végig tudjuk higgadt fővel hallgatni? Mindre tudjuk azt gondolni, hogy igen, lehet, hogy igaza van, talán bennem van a hiba? És persze sokszor szeretnénk kritikusunk száját mi is elkenni, mert hát hogy képzeli!!?

Megsértődünk, durcásak vagy dühösek leszünk. Csak épp a hétköznapi, személyünket érintő kritika teljesen más fajsúlyú, mint egy világszerte bemutatott mozi, vagy egy országos rendezvény esete. Mi megtehetjük, hogy visszaszólunk a szomszédunk kertünket ért fikázására, míg egy alkotó, akinek munkáját tömegek olvassák, nézik, hallgatják, vagy egy közösségi vezető, vagy egy rendezvényszervező már nem. Mert ő köteles alázattal viseltetni a közönsége véleménye iránt.

Alázat. Van, akiben van, van, akiben nincs. De meg lehet tanulni, és sose késő.