Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan irodalmi műveket, filmeket, zenedarabokat, képzőművészeti alkotásokat mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva, részben vagy egészen, ritkán jutnak el a közönséghez, vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

Az Élet és Irodalom az utóbbi néhány évben rendszeresen ízelítőt nyújtott a magyar irodalom külföldi fogadtatásából. Több kritikai szemezgetésben feltűntek azok a szerzők, akik minden művelt magyar olvasó számára ismertek. Kosztolányi Dezső érettségi tétel, Márai Sándor kötetei hatalmas oszlopokban állnak a könyvesboltok piramisain, és Szerb Antal újrafelfedezése is megtörtént néhány éve. Ha magyar írót holland vagy német nyelvre fordítanak, akkor az bizonyosan figyelemre érdemes alkotó, éppen ezért okozott váratlan meglepetést, amikor egy általam és sokak által teljesen ismeretlen név jelent meg a külföldi sajtóban, nevezetesen: Zsolt Béla. Talán most többen felkiáltanak: hát ő meg kicsoda? Alighanem felesleges mondanom, hogy a szerző nem szerepel a közismert hazai kánonban, a középiskolában sem említik, és a legtöbb lexikonból is hiányzik a neve, pedig a Gerson és neje című regényének elolvasása óta bízvást mondhatom: egyik legjelesebb írónkról van szó, akinek illene helyet szorítani Kosztolányi és Márai mellett, Szerb Antal szomszédságában.

Zsolt Béla 1895-ben született és 1949-ben halt meg, a Nyugat szerzői közé tartozott, és körülbelül ugyanolyan polgári világot ábrázolt, mint a fent említett három másik író. Ami igazán figyelemre méltó, hogy Zsolt stílusa mégsem hasonlít prózaíró kortársaihoz. Náluk ugyanis jóval pontosabb, plasztikusabb, abszolút modern és minden felesleges nyelvi dísztől mentes, mintha legalábbis egy Mészöly Miklós utáni lecsupaszított nyelven írt volna. A Gerson és neje az egyik legjobb regénye, amelyben egy szervilis hivatalnok kálváriáját ismerheti meg az olvasó, s ezzel egyidejűleg bepillantást nyerhet a ’30-as évek Budapestjének világába. Gerson belső beszéde olyan, mintha a szerző már 1930-ban pontosan előre látta volna, mondhatni szinte megjövendölte a második világháború pokoli világát, a társadalmi rend és a polgári értékek teljes széthullását. Ha lehet valamihez hasonlítani a főhőst és történetét, akkor talán Fábri Zoltán Hannibál tanár úr című filmje jut eszembe, ahol Szabó Ernő tökéletesen formálja meg a harmincas évek Horthy-korszakának áldozatát. Zsolt Béla hőse mégsem ennyire drámai karakter.

Gerson nem a manipulált tömeg martaléka, csupán apró fogaskerék, engedelmes csavar egy szinte láthatatlan társadalmi összeomlásban. Azt hiszi, minden rendben van, elfogadja a fennálló rendet és semmilyen rendkívüli dolog nem történik az életében, azon kívül, hogy kényszeresen igyekszik megfelelni hivatali főnökének. A regény utolsó lapjain úgy tér nyugovóra feleségével, hogy közben nem is sejti, milyen veszélyek leselkednek rá a jövőben. Nyilván a szerző sem tudta ezt, de talán érzékeny antennáival megérezte. Másik fontos regénye a Kilenc koffer. Bár könyvei csak korlátozottan férhetők hozzá a könyvtárakban és új kiadásuk sincsen, érdemes felkutatni őket. Nagy felfedezés Zsolt Béla életműve.

Ritka eset, amikor egy pár évvel ezelőtt készült filmalkotást kell megmenteni attól, hogy kihulljon a magyar moziemlékezet rostáján. Nicolas Philibert filmje, az Én, te, ő tulajdonképpen több pesti művészmozi műsorán is szerepelt, néhol a vidéki filmszínházak is játszották, nemrégiben pedig egy szombat délután szinte észrevétlenül levetítette a Duna TV is. Látszólag tehát minden rendben, de mivel a francia rendező alkotására a dokumentumfilm műfajának pecsétje került a magyar forgalmazásban, bizonyára kevesek fognak érdeklődni iránta, és így talán nem árt felhívni rá a figyelmet.

Most egy erős kijelentéssel kezdem: az Én, te, ő című francia film szerény véleményem szerint az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb mozgóképes remekműve. Nem kapott fődíjakat egyetlen filmfesztiválon sem, Oscar-díjra sem jelölték természetesen, és nézettségi rekordokat sem döntött a plázamozikban, mégis: ennél okosabb és szebb rendezői remeklést nem láttam Tarr Béla zseniális korai doku-játékfilmjei óta. Igyekszem megindokolni kijelentésemet.

Philibert filmje napjainkban játszódik, egy eldugott francia vidék aprócska általános iskolájában. A környező tanyák és falvak mezőgazdaságból élnek, és az itt lakó szülők minden gyermeke ebbe az apró elemibe jár. Napról napra egy mikrobusz hozza és viszi őket, az iskolába és otthonukba vissza. Az iskolában több korosztály tanul egyszerre. Együtt, egyazon iskolapadban sajátítják el az írást és olvasást a kicsinyek, vesződnek leckéjükkel a felső osztályosok, de az épület lényegében még óvodaként is funkcionál ezen a ritkán lakott vidéken. A film egyetlen évet mutat be az iskola életéből, az őszi tanévkezdéstől a nyári vakációig. Láthatjuk, amint új nebulók érkeznek, hogy megküzdjenek a betűk és számok világával, végignézhetjük a tanulók közti konfliktusokat, megismerhetjük jellemüket, családi problémáikat, elkísérhetjük őket egy osztálykirándulásra és láthatjuk, amint az idősebb diákok egy másik, nagyobb városi iskolába készülnek a tanév végén.

A film főhőse egyben a film kulcsa is: az apró iskola tanára, egy körülbelül negyven éves francia férfi, aki egész életét arra tette fel, hogy ebben a porfészekben a gyerekekkel foglalkozzon, és egy új generációt adjon a jövőnek. Csakhogy nem akármilyen pedagógusról van szó. Ez a férfi egyszerre rendelkezik a legnagyobb filozófusok, vallásalapítók és klasszikus nevelők minden egyes jegyével. Életét valójában teljes egészében az iskolában tölti, és olyan szoros kapcsolatban áll diákjaival, mintha legalábbis valamennyien a saját gyermekei volnának. Mivel a tanulók szülei sokat dolgoznak a földeken és rendkívül elfoglaltak, lényegében helyettesíti is a gyakran elmaradó szülői törődést. Minden egyes diákját külön figyelemmel kíséri, elbeszélget velük, segít nekik problémáik és lelki gondjaik megoldásában, miközben természetesen megtanítja nekik mindazt, amit egy iskolában el kell sajátítaniuk. Mindenre kiterjedő, komplex pedagógiai világot teremt, amilyet még a legnagyobb huszadik századi reformpedagógiai irányzatok jeles képviselői is elirigyelnének. És ami a legfontosabb: semmilyen előre gyártott, tudományos módszert sem alkalmaz, tevékenységét csupán saját személyisége hitelesíti, az a hatalmas tudás, bölcsesség és megértés, amellyel a gyerekekre koncentrál.

Az Én, te, ő mellesleg úgy működik, mint egy klasszikus dokumentum-játékfilm. A kamera spontán megnyilvánulásokat és helyzeteket rögzít, tudatos dramaturgiai szerkezetbe ágyazva. Hogy mégis túllép a műfaj szokványos keretein, azt elsősorban választott hősének köszönheti. A tanár úr személyén keresztül ugyanis egy új, posztmodern hőstípust teremt meg, aki simán felveszi a versenyt a vallás, a filozófia és a művészet valamennyi évezredes kultúrhéroszával, Jézus, Buddha, Odüsszeusz és Hamlet jelentőségével. Amikor a tanév végén elbúcsúzik diákjaitól, és szomorú tekintettel nézi végig távozásukat, a néző már tudja, hogy itt nem egyszerűen egy jó tanár működését látta. Ez az ember valóban új embereket adott a világnak, s többet tett az igazi tudás és emberi lélek érdekében, mint bármely politikus, népvezér vagy rendkívüli művész egyidejűleg. Ezt a döbbenetes emberi nagyságot mutatja be kitűnően Nicolas Philibert remekműve.