hogy politikusaink értünk, az ország boldogulásáért dolgoznak? És nem csak időszakosan, hanem mindig? Hogy fontosabb nekik a szolgálat, mint a hatalom? Hogy ugyanolyan emberek, mint mi? Hogy ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk, mint ránk? Hogy felelősségre lehet vonni őket? Hogy alkalmasak az ország vezetésére, érdekeink képviseletére?

A kérdések nem csak bennem vetődtek fel. És nem csak a Gyurcsány-beszéd miatt. Már hetekkel ezelőtt az ország mértékadó televízióinak stúdióbeszélgetéseiben neves politológusok, szociológusok, közgazdászok azt nyilatkozták – legtöbbször nagyobbrészt összhangban –, hogy a magyar politikai elit erkölcsi válságban van. Magyarul alkalmatlan az ország kormányzására.

A helyzet abszurdnak tűnt számomra. Azon gondolkodtam, vajon mit szól mindehhez a politikai elit. Mármint ahhoz, hogy az értelmiség reprezentatív, szakértő személyei megkérdőjelezik alkalmasságát. Különösebb reakció a politika részéről nem érkezett ezekre a véleményekre.

Aztán jött a Gyurcsány-beszéd – ami ezek után nem okozott számomra meglepetést.

A Gyurcsány-kormány hazudott. Oké. Tudtuk. Ezen nem kell fennakadni. Ki az, aki nem vette észre, hogy mást ígértek nekünk a választások előtt, mint amit utána kaptunk? Ráadásul komoly szakemberek is pont ezzel a kifejezéssel illették a jelenlegi kormányt.

Az sem borított ki, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnökünk csúnyán beszél. Nem mondom, hogy jól esett, de megmondom, nem vártam többet, mást tőle.

Ami felháborított, az az a mérhetetlen cinizmus és hatalomvágy, ami kisüt a szövegből. Az, hogy
„egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk, azon túl, hogy a szarból visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk?”

Félreértés ne essék, nem a demagóg dumával akarok jönni. Történtek dolgok az országban, épültek autópályák, iskolák, emelték a tanárok fizetését ésatöbbi. Nem erről van szó. Hanem arról, hogy a gazdasági átrendezést el kellett volna kezdeniük négy éve. De nem tették. Mi volt az, ami miatt még mindig talpon van valamennyire az ország?

„Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük.”

Ez számomra a legundorítóbb az egészben. A baloldal féltette a pozícióját, a szépen kikoptatott bársonyszékeket, és nem tett semmit, csakis azért, nehogy elveszítse a választásokat. Akkor felteszem a kérdést. Kiért dolgoztak (illetve nem dolgoztak) ezek az emberek? Magukért vagy az ország boldogulásáért? Miért csak most kell elkezdeni a „reformokat”? Mert így a négy év végére majd elfelejtődik, hogy az elején milyen nehéz volt? Hogy lehet ezek után valaki Magyarország miniszterelnöke? Hogy féltek elkezdeni? Kérem szépen, az ország kormányzása nem autósiskolai rutinpálya, hogy nekikezdek vagy sem, mert félek. Ráadásul nem itt kell gyakorolni és játszadozni.

Mert játékszerek vagyunk. Mi, emberek, az egész ország. A magyar politikai elit játékszere, ami ráadásul azt csinálhatja velünk, ami neki tetszik. Mert mi történik, ha a munkatársaimnak elmondom, hogy az elmúlt 4 évben a lényegi dolgokban semmit nem csináltam/tunk a munkahelyünkön, csak tologattuk a feladatokat jobbra-balra, és ez a főnököm tudomására jut? Valószínűleg behívat egy beszélgetésre, és úgy kipenderít a cégtől, hogy a lábam se éri a földet. És mi történik a politikában? A talpig erkölcsös Gyurcsány Ferenc miniszterelnök mellett kiáll a talpig erkölcsös pártja, és biztosítja a támogatásáról. Az persze csak 3 percig merül fel a miniszterelnökben, hogy erkölcsi megfontolásból beadja lemondását.

Ki vonja felelősségre a politikusainkat? A megszédített nép, akinek elég kenyeret ígérni, még csak nem is osztani, mint a régi Rómában? Vagy a saját párttársaik? A Parlament? – Nincs válasz.

És arra sincs válasz, hogy mikor tisztul már meg ez a politikai elit, amelyik olyan szinten a saját trágyájába süllyedt, hogy ilyen helyzetben sem képes összefogni. Pesten gyújtogatnak, elfoglalják tévét, rendőrök és tüntetők meg randalírozók fekszenek a kórházakban – a pártok meg egymást vádolják. „– Te vagy a hibás! – Nem is igaz, te vagy a hibás.” Mint az alulszocializált kisgyerekek a homokozóban! Ahelyett, hogy összefognának, és mihamarább megoldanák a válságos helyzetet. Mert persze mi fontos most nekik? Az októberi választás. A jövendő hatalom. A helyzet tehát új – a hozzáállás a régi.

Igaza volt Churcillnek: Aki a politikához ér, az bemocskolódik.

De ennyire?