A nagy tömegben összegyűlt emberek IQ-ja nem összeadódik, hanem kioltja egymást – mondja a bölcsesség. Ennek igazságtartalmát mentem ellenőrizni a budapesti Szabadság térre, mikor a tévében a Baló bemondta, hogy a tüntetők betörték az épület ajtaját.

A téren – óvatosan – a hátsó sorból indítottam, itt foglaltak helyet a katasztrófaturisták, akik azért jöttek, hogy élőben is megnézzék azt, amit a tévében láttak. A frissen érkező nézők itt keresték az optimális helyet a nézelődéshez, s aki rossz helyen állt meg, úgy járt mint az a nő, aki nem látott a tömegtől, és elégedetlen volt a műsorral: „De hol vannak itt az égő kocsik!? A tévé másik oldalán, vagy hol? Keressük már meg őket!”

Biztosan ő is csinált fényképet magáról, mint azt nagyon sokan tették. Egy ilyen családias fényképezést sikerült egészen közelről végignéznem. Háttér: égő kocsi a székházzal, az előtérben öt ember, a hatodik pedig mielőtt megnyomná a gombot a gépen azt mondja: „Mosolygjatok!” Mosolyogtak.

A legkevésbé szimpatikusak ebben a hátsó szektorban a tisztes távolból figyelő tisztes családapák voltak, akik a sétányon állva buzdító szavakat kiáltottak a székház felé, aztán büszkén néztek anyura, hogy milyen tökös gyerekek is ők. Ezt a területet változtatta vizeldévé a közakarat, valamint ez a csendesebb rész volt telefonközpont is. Innen készültek a helyszíni tudósítások a családnak vagy a haveroknak.

Ide jártak fújni egyet az első sorok arcai is. Vízágyútól csuromvizes emberek vizelés közben telefonáltak olyanokat, hogy „Összevissza kaptam már könnygázt, bazmeg!” , meg hogy „Te nem nézel tévét, bazeg, Gabcsi, nem tudod , mi van itt?”. Egy kisebb csoport a kemény magból, pechjére, éppen akkor tartott cigiszünetet, mikor először megérkeztek a rohamrendőrök, és a tömeg elkezdett a székház felől menekülni. Mikor ezt észrevették, eldobták a dekkeket, és felemelt botokkal rohantak az emberekkel szembe, hogy nehogy kimaradjanak a buliból.

Mikor egy ekkora tömeg menekülőre fogja, az elég félelmetes érzés. Szerencsére jó néhány embernek volt esze megállni és kiabálni, hogy mindenki lassítson, különben tömegszerencsétlenség lesz. Ez hatott. A kisebb pánikkezdemények után amúgy mindig hamar „visszállt a rend”. Mindenki elfoglalta szerepének megfelelő helyét.

Nem állítanám olyan biztosan, amit jó néhány nyilatkozat, hogy „két tömeg” volt jelen: az egyik a huligánok bandája, mögöttük pedig a békés tüntetők. Ha az elöl állók nekimentek a tévé bejáratának, vagy ha sikerült betörniük egy ablakot, vagy felgyújtani egy autót, ez az állítólag békés, és egyesek szerint teljesen különálló tömeg üdvrivalgásba kezdett, megindult a „Ria-ria-Hungária!” és a biztatás.

Úgy tizenegy óra körül egy kisebb csoport elkezdte leverni a címert a szovjet emlékműről. Egy óra tájban jött össze a dolog. A rendőröknek rájuk már nem volt erejük figyelni, így a „szabad kőművesek” békésen elbarkácsolgathattak órákon keresztül. A hátam mögül ironikus megjegyzést hallottam: „Ezt a címert jól odabetonozták. Ebből a gyerekből aztán marha nagy hős lesz.” Merész megjegyzés volt ebben a környezetben, de én azért kicsit megnyugodtam, hogy nem vagyok egyedül, aki szkeptikus a „forradalommal” kapcsolatban.

Fél kettő körül mentem át a Parlament elé, ahol a tüntetők békésebb hangulatban voltak. Mialatt a Szabadság téren a székházat ostromolták, itt szinte Woodstock-hangulat uralkodott. Szónokok váltották egymást, akik mind a világbékéről, szeretetről, összetartásról beszéltek, míg a szomszédban civilek csaptak össze rendőrökkel. A villamossíneken „Sör és kukorica” feliratú kiskocsi állt, a fák alatt fröccsöt mértek, üdítőt is lehetett venni, de azért a legviccesebb árus mégiscsak az amerikai hot-dogos volt amerikai zászló mintájú napernyőjével. 350-ért adta a hot-dogot, és jó üzletet bonyolított. Aztán érkezett egy teherautó, tele pudingos péksütivel, amit ingyen osztottak a jelenlévőknek. Jóságukért cserébe a pékek szép szavakat kaptak.

A Szabadság tér és a Kossuth tér közötti utcában nyitva tartottak a kocsmák. Nagy tömeg állt ott is, mivel nemcsak itallal várták az érdeklődőket, hanem két tévé is volt az utcán, ahol a Hír TV műsora ment. Érdekes volt összehasonlítani a tudósítást a valósággal. A helyzet a helyszínen, a nulladik sort leszámítva, közel sem volt annyira háborús, mint ahogy azt a képernyőn látni lehetett, de hát a tévé szeret tűzközelből tudósítani.

A készülékek előtt főleg a tüntetéssel szimpatizálók álltak, akik a székház előtti első sor közelébe nem merészkedtek, így a tévéből szereztek információkat arról, hogy mi történik tőlük kétszáz méterre. Örültek, mikor azt látták a képernyőn, hogy a tüntetők bejutottak az épületbe, és mikor egy 1848-as követre hajazó fiú meghozta a hírt a kocsmába, hogy „A rendőrök kijöttek a tévéből, beültek a kocsikba és hazamentek!” egy nő elkiáltotta magát: „Akkor ez azt jelenti, hogy a rendőrség mellénk állt?” „Na, azt azért nem mondanám, csak hazamentek.” – intett józanságra a követ.

Mialatt a Kossuth téren a békés sütizés zajlott, a tudósító azt mondta, „Ott is folytatódnak a zavargások”. Erre már a kocsma népe is morgolódni kezdett, hogy már a Hír TV-seknek se hihet az ember.

Az éjszaka olyan volt, mintha forradalom lett volna. Mintha. Az emberek eljátszották, milyen az: gyülekeztek, szónokoltak, kiabáltak, ostromoltak. De a hot-dogozók, tévézők, fotózkodók teljesen abszurddá tették az összképet, ráadásul a tévét ostromlók sem tudtak mit kezdeni azzal, hogy bejutottak. A rendőrség nem őrizte a rendet, a tűzoltók nem oltották a tüzet, a forradalmárok meg elvitték a büfét.

(Ajánlott olvasmány Karinthy Frigyes Barabbás című novellája.)