Az önkormányzati választások közeledtével egyre többet szerepelnek a helyi politikusaink. Átadnak, átvesznek, nyilatkoznak, dicsérik önmagukat, mi meg bevesszük – jobb híján. Önmaguk és pártjelvényük mutogatásán túl, szinte semmit sem tudunk a programjukról, arról mit szeretnének itt tenni, miért lesz jó nekünk, ha rájuk szavazunk.

A rendszerváltozás után hamar megtanultuk, a politikus és a pártja is csak egy termék a sok közül, amit a gyártója el akar adni, mert pénzt szeretne keresni. Ennek tudatában megjelentek a politikai reklámszakemberek, megtanították öltözni, viselkedni védenceiket, kitalálták és eladták élettörténeteiket. A néha könnyező, mélyen együttérző, emberi, néha határozott, kemény macsó képét mutató politikusaink közben megtanultak nyilatkozni, vagyis semmit mondani. Pontosabban kinyilatkoztatni, miszerint az egyedüli üdvözítő út az övék, és ők tudják, hogy mi jó nekünk, sőt azt is, hogy éppen mire gondolunk. Nekünk csak egy feladatunk van, rájuk szavazni, és a vakon megbízni bennük. Kritikának, kérdéseknek helye nincs! Mert abban a pillanatban kikerültünk a védelmet, biztonságot nyújtó körből – és a falakon túl újabb áldozatokra, szavazatokra vadászó újabb csapat, párt martaléka lehetünk.

Gyakorlatilag ez a középkor újra feldolgozása. A politikusok – mint pártjuk, vagyis vallásuk felkent papjai – küzdenek a szolgálati birtokért, amit szeretnének minél előbb családi tulajdonban tudni. Vagyis a mandátum négy esztendeje alatt, minél több pénzt szerezni maguknak és pártjuknak-egyházuknak. Ehhez az embert próbáló és zabáló feladathoz bizalom és nyugalom kell. A szavazópolgár gyakorlatilag jobbágy, vagy jobb esetben nemes szolgáló (servitor, vazallus) az úr mellett, akit támogatni, segíteni kell. Ha jól dolgozol, kapsz enni, inni. Ha közelebb vagy a tűzhöz, egy kicsit kaphatsz a koncból. A középkorban, aki nem tartozott a katolikus egyházhoz, nem rendelkezett joggal, törvényen kívüli senki volt. Most ugyanez a helyzet, ha nem tartozol a hatalom egyházához, akkor le lehet, sőt le kell vadászni.

Feudalizmus ez, de annak is a rosszabb, keleti változata. Míg nyugaton joga volt a jobbágynak, városi polgárnak is, addig keleten minden az uralkodótól függött. Az ő kénye-kedve bárkit felemelhetett és letaszíthatott. Nálunk bárkiből lehet miniszter, képviselő, csak bírja a vezér bizalmát, s ha onnan kikerül, pillanatok alatt a képviselői lista alján találja magát.

Ezt nyíltan azonban senki nem vállalja. Még nem hallottam olyan politikusról, aki kijelentette: szavazzatok rám, mert én csak ehhez értek, nem értek semmi máshoz, vagy szavazatok rám, mert gazdag és befolyásos ember akarok lenni.

Ezért nem hallunk programról. Helyette ködös, meseszép ígéretekkel kábítanak el a szavazásig, majd jön az ébredés. Ezért az igazi vita – ahol a programok mellett az embert is megismerhetnénk – helyét semmitmondó politikai kinyilatkoztatások, reklámkampányok foglalták el. Az ellenfél programjának megvitatása helyett az ő lejáratás folyik.

Mit tehetünk? Higgyünk azokban a politikusokban, akik még tényleg érettünk dolgoznak, és gondolkozzunk el Gandhi alábbi mondásán! „A mi hozzájárulásunknak a világ fejlődéséhez annyiból kell állnia, hogy saját házunkat rendben tartjuk.”