Az még csak hagyján, hogy majdnem fél éves késéssel jut el a film Veszprémbe, ezt simán kibírom, haladás már az is, ha egyáltalán ideér. De a piszkos vászon meg a rossz hangminőség nagyon zavar, és az sem szerencsés, ha egy tekercs lefutása után hosszú percekig kell várni a gépészre, hogy befűzze a következőt. Mindezekért még a film sem kárpótol igazán.

Bennett Miller filmjéről még a mérvadó kritika is azt írta, hogy érdemes megnézni, nem valami átlagos hollywoodi közhelygyűjtemény. A történet mellett nagy vonzerő Philip Seymour Hoffmann Oscar-díjas alakítása is. Régóta figyelemmel kísérem a jeles amerikai aktort, akit már a Happiness és a Magnólia után is a legnagyobb tehetségek közé soroltam. A Capote ennek ellenére rendkívül problémás alkotás. Legfőbb sajátossága, hogy két különféle műfaj nyersanyagát használja. Részben életrajzi elemekből, részben irodalmi előzményekből táplálkozik, s ez a kettős teher nagy feladat még a legprofibb rendezőknek is. Egy filmnek persze mindig önmagában kell megállnia a helyét, függetlenül a hozott nyersanyagtól, nem szabad számon kérni rajta sem az adaptált szöveget, sem a valóságos figurát. A mozgóképes ábrázolás akkor tud önálló alkotás lenni, ha gyökereiből egy teljesen új fa koronája lombosodik ki.

Mármost Truman Capote nyilvánvalóan az egyik legfontosabb amerikai szépíró, aki mind regényeivel, mind személyiségével már életében mítoszt teremtett maga körül, alkalmas anyagnak tűnik tehát egy életrajzi filmhez. Legnagyobb műve a tényirodalom alapkövének számító Hidegvérrel, a világhírt is ennek a könyvének köszönhette. A film hőse újságíróként hosszú időn keresztül figyelemmel kísérte az ötvenes évek Amerikájának egyik legdöbbenetesebb gyilkosságát. 1959 novemberében Kansas államban, Holcomb mezővároskában brutálisan lemészárolták a város egyik köztiszteletben álló családját. A rendőrség rablógyilkosságra gyanakodott, végül 1960-ban kézre kerítették a bűnösöket, egy Perry és Dick nevű fickót, akiket végül évekkel később kivégeztek. A film azt az időszakot mutatja be, amikor Capote rábukkan a történetre, nyomozni kezd, ellátogat Kansasbe, és kapcsolatba kerül a két gyilkossal is.

Aki olvasta a könyvet, sok meglepetés érheti a film megtekintése közben. Bennett Miller filmje ugyanis csaknem teljesen mellőzi a Hidegvérrel távolságtartó, pusztán tényekre és megfigyelésekre szorítkozó cselekményelemeit. Úgy is mondhatnám, míg a könyv hidegvérű mesteri tanulmány egy gyilkosságról, annak társadalmi és metafizikai távlatait is érintve, addig a film lélekboncoló, személyes mozi a könyv alkotójáról. A rendező ráadásul számos – nyilván szándékolt – csúsztatással él, megváltoztat bizonyos tényeket a könyvhöz képest, és az egész történetet kizárólag Capote belső világára redukálja, azon belül is mániákusan csupán egyetlen problémára fókuszál: a szerző és az egyik gyilkos, Perry Smith ellentmondásos viszonyára. E szerint Capote érdeklődését Smith csaknem intellektuális, gyermekkori traumákban gazdag jelleme kelti fel, olyannyira, hogy a könyvet e furcsa lelki vonzalom miatt írja meg. Mint mondja, a holcombi gyilkosság éjszakáján egy felszínen látható és egy mélyben élő démoni Amerika találkozott, ennek az ütközetnek mozgóképen pedig Capote lelke lesz a hadszíntere. Miller olvasata szerint Capote rokon vonásokat fedez fel Smith és önmaga traumatikus múltjában, hasadt jellemében, ezért lép be újra és újra a gyilkos cellájába, ezért beszélget vele hónapokon keresztül. Természetesen nem menti fel a tett alól, és nem is akadályozza az igazságszolgáltatást, a fellebbezéseket is csak azért eszközli ki, hogy a vele való termékeny párbeszédet meghosszabbítsa. Ő maga is csak annyit mond magyarázatul: „Aranybánya”. Hogy aztán az akasztás előtt néhány órával könnyekkel búcsúzzon védencétől.

Nyilván ki lehetne nyomozni, hogy valóban ez a drámai szeszély vezette-e a szerző tollát a Hidegvérrel írása közben, de a film szempontjából ez az információ nem lényeges. Miller filmje éppen attól eredeti alkotás, hogy nem a könyvvel, hanem választott hőse jellemének önkényes megteremtésével foglalkozik. Hogy aztán ez a kép egyezik-e a valóságos alak személyiségével, vagy csupán stilizált fikció, az már legyen az életrajzírók dolga. Akinek viszont tetszett a könyvből megismert szerzői hang plasztikus stílusa és olykor szarkasztikus hangja, az talán csalódni fog a filmbéli Capote rezignációra hajlamos, törékeny figurájában. Philip Seymour Hoffmann mindenesetre a színészi mesterség teljes arzenáljával hozza az extravagáns, finom humorú, túlérzékeny, homoszexuális író alakját, s eggyé válik szerepével. Külön dicséretet érdemel, hogy melegségére az alkotók csak jelzésszerűen utalnak, ami egy közönséges hollywoodi produkció esetében valószínűleg az egész történet alapját jelentené. Ha a film második felét nem öntené el nyakig a cselekményt lelassító, szinte már melodrámai hangvétel, talán még azt is mondhatnám, örökbecsű darab született. Így azonban csak egy megtekintésre mindenképp érdemes, de korántsem felejthetetlen film készült el, amelyben egyértelműen Hoffmann a gerenda.

Az este nagy tanulsága pedig az volt számomra, hogy a HEMO nem képes helyettesíteni egy igazi filmszínházat Veszprémben. A kép és a hang pocsék, a tekercs kifut a gépből, és hosszú percekig kell várni arra, hogy az odakint tartózkodó gépész visszajöjjön a gépházba, s elindítsa a következőt, ami egy megrendítésre építő film közben jócskán kizökkenti a nézőt hangulatából. Ötszáz forintért sokkal célszerűbb, ha az ember DVD-t kölcsönöz, hacsak nem valami elodázhatatlan műről van szó, legközelebb ezt teszem. Kifizetődőbb a minőség tekintetében, ráadásul akkor állítom meg a filmet, amikor én magam akarom, nem kell a gépész bioritmusára bíznom.