Új műgyűjtője van a városnak, gyűjteménye látogatható a Dubniczay-házban. A kiállítás szép és unalmas, ami nőben állítólag elmegy, de ebben a műfajban nem öröm. A szépség képviselője a ház, az unalomé pedig a benne felhalmozott alkotások. A huszadik századi képzőművészet keresztmetszetét adó tárlatot csak akkor nevezem színesnek, ha a végletekig jóindulatú vagyok, minden egyéb esetben azt mondom, hullámzó színvonalú.

A kiállítás kicsit sem látogatóbarát. A gyűjtemény darabjai egy járásra befogadhatatlan mennyiségben foglalják el a Dubniczay-ház termeit, de nemcsak a tárlat méretei miatt éreztem elveszettnek magam az épületben. A szervezők nem igyekeztek információval ellátni a látogatókat. A nyolcszáz forintos belépő mellé kapok egy szórólapot, amin olvashatok egy-egy bekezdést a gyűjtőről és a házról, de ezek az adatok nem segítenek a kétemeletnyi művészet feldolgozásában. Így aztán a termekben – bár nem tartom magam sokkal hülyébbnek az átlagnál – sokszor egyáltalán nincs fogalmam arról, mit látok, és miért épp ott. Okosabb, boldogabb vagy szebb nem lettem a műtárgyak eme halmazától, és kérdés maradt az is, hogy mi egyáltalán a tárlat célja.

A kiállításon nemcsak a tömény képzőművészet veszi igénybe a látogatót, hanem koncentrálni kell a felújított Dubniczay-ház szépségeire is. Ezek több örömet okoznak, mint a kiállítás, és éppen ettől fájdul meg a szívem. Ebbe a házba ugyanis nem sűrűn fogom betenni a lábam, annak ellenére, hogy tetszik az épület atmoszférája, és az is, ahogyan a régi formákhoz finoman illeszkednek a mai építészet megoldásai. Hiába írja ugyanis a szórólap, hogy ez egy „szerteágazó és sokrétű kollekció”, hogy „László Károly a veszprémi kiállításra a legjelentősebbnek ítélt képzőművészeti gyűjteményéből válogatott” és hogy „bizonyos darabok a művészettörténet-írás számára is több figyelemre érdemesek”, az érdeklődők többsége akkor is csak egyszer fog belépni a 738 millióból felújított és átalakított Dubniczay-ház kapuján. Kiállításra még akkor sem járnak vissza gyakran az emberek, ha összességében elégedettek a látottakkal.

Azzal, hogy az épület a László Károly Gyűjtemény befogadója lett – durván és egyszerűen fogalmazva – elvettek a várostól egy jó helyet. A kiállítás valószínűleg kísértetházat csinál a frissen felújított és átépített Dubniczay-házból, ahogy túl nagy pezsgést nem vitt a Művészetek Házába a Vass Gyűjtemény sem. Ott azonban a konstruktivizmus műtárgyai olyan jól passzolnak az épülethez, hogy azt nem is sajnálom annyira.

Van példa arra, hogy élővé lehet tenni egy patinás helyet úgy, hogy megmaradjon annak művészeti funkciója. Ilyen a pécsi Csontváry Múzeum épülete és a benne üzemelő Dante Café. A Pécs belvárosában álló épület a város kulturális rendezvényeinek kedvelt helyszíne. Az előcsarnok oszlopai közt kávézó (vagy ha nevén akarjuk nevezni a gyereket, kocsma) üzemel. A pincehelyiségben egyetemi bulik kapnak helyet, a földszinti termek pedig kiállítások, jazz- és rockkoncertek, irodalmi estek, filmvetítések, színházi előadások befogadója. Voltam már ott szakesten, tánckurzuson, amatőr filmfesztiválon, az Egyetemi Színpad előadásán, helyi zenekarok koncertjein – vagy szimplán kocsmázni. A kert gesztenyefái alatt petanque-ozni lehet, van csocsó, billiárd, internet. A kultúra képviselői számolnak a Dantéval, az épület fontos helyszíne a Pécsi Országos Színházi Találkozó off-programjainak, beszélgetéseinek is. És ami nagyon fontos: az egyetemisták egész évben szorgalmasan látogatják a helyet, melynek népszerűségét nemcsak a sok rendezvény, hanem az öreg és tágas termek, méltóságteljes oszlopfők és kanyargó lépcsősorok hangulata is fokozza.

A veszprémi Várban egyházi épületek, múzeumok, történelmi helyek vannak, amiket kétségtelenül óvni kell, ahogy a pécsi Dante Café épületének első emeletén látható Csontváry-képeket is, melyek – a cigarettafüst és a zeneszó fölött – teljes biztonságban lógnak a falon.

A László Károly Gyűjtemény műtárgyai önmagukban nem tudtak meggyőzni, hogy örüljek ittlétüknek, a szervezők meg úgy tűnik, nem is akartak. Így aztán, mikor ahhoz a képhez érkeztem, mely valószínűleg akkor készült, mikor Moholy-Nagy László megtalálta a vonalzóját és nagyon megörült, vizionálni kezdtem arról, milyen jó hely is lehetne a Dubniczay-házból.