Latinovitsról először az a lemezfelvétel jut eszembe, amin Babits Mihály Jónás imája című versét mondja. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak…” A vers tartalma s mondanivalója kicsit a sorsára, szintúgy városunkban töltött pályaszakaszára is igaz lehet.

L. Z. 1971. augusztus 1-től 1974 nyaráig szerződött a Veszprémi Petőfi Színházhoz. A színház tizedik, ünnepi évében tíz magyar darabot tűzött műsorra. Latinovits kihívásnak érzi ide szerződését – „a budapesti színházi világot alkalmatlannak tartom arra, hogy színház névvel illessük…” –, lelkesedéssel, reményekkel telve érkezik városunkba. Illyés Gyula Különc című drámájának címszerepét, Teleki Lászlót formálja meg, a várakozásoknak megfelelően nagy sikerrel. Ezek után kerülhet sor arra, hogy bizonyítson rendezőként, hiszen nem szándék nélkül érkezett ide, szerződése szerint rendezni is.

Ez a darab Németh László Győzelem című drámája lesz. Legendák keringenek, hogy mennyire átélve és hogyan készült rá Latinovits, majd hogyan vitte színre a művet. Nyilván egyszerre, sűrítve akarta megmutatni, mi az, amit ő a rendezésről tud, amit fontosnak tart a színházban. Ködszurkáló című könyvében hosszasan ki is fejti, milyen az ideális rendező. „A rendezőnek bölcsnek és harmonikusnak, újat akarónak és hagyományőrzőnek, diplomatikusnak és konzekvensnek kell lennie. Munkájának alapja az ember-mérnöki logika. Fontos, hogy élete rugóit, az ösztönösséget, az őszinteség erejét, a boldogság játékosságát, a közvetlen természetességet, a kérlelhetetlenül tisztánlátó határozottságot soha ne hagyja berozsdásodni.” Nemhiába a magas hőfokú izzás, társulatépítés és rengeteg energia, a darab sikert arat, talán a Győzelem válasz arra a vélekedésre, miszerint a magyar dráma, s Németh László életműve alkalmatlan a színjátszásra.

Koltai Tamás Latinovits két rendezéséről írt tanulmányában azt írja erről a színrevitelről: „Egy ortodox színházfölfogás szemszögéből tekintve egész sor megengedhetetlen dolgot művelt. Nem tisztelte a szöveget. Vicceket írt Németh Lászlóba. Dialógusokat. Szerepet – ha csak néma szerepet is. … Jelzett díszletekkel játszani engedte a meztelen színpadot. Az előadás a J’attendrai tánczenehangjaival francia társalgási vígjátéknak indult, bohózatként folytatódott, és a rítusok ősi szertartásával fejeződött be. Az elején az egyik szereplő-narrátor Latinovits jellegzetes színészhangsúlyaival keresztnevükön szólította a színpadra a közreműködőket, és profán közvetlenséggel buzdította a közönséget alkoholfogyasztásra a szünetben. A könyvdrámai áhítat pillanatonként zúzódott darabjaira… A kis dramaturgiai hűtlenkedések ellenére… az egészet tekintve hűségesebb volt Németh Lászlóhoz, mint a korábbi rendezők”. Ám ha hihetünk ennek a kritikának, mindhiába az első rendezői diadal, mert sokan a véletlen művét látják benne, és fanyalognak.

Következő rendezése Gorkij Kispolgárok-ja, ebben Latinovits már hibátlanul, teljes fegyvertárával mutatkozott be, azonban a bemutatót nem követte semmiféle érdemi visszhang. Ha azonban ismét hihetünk Koltai Tamás összegzésének, akkor „Egy társulat csapattá szerveződött, és színháztörténeti jelentőségű alkotás született…” Latinovits azonban nem rendezett többet. Eljátssza még Miller Az ügynök halálá-ban Willy Lomant, ez tulajdonképpen veszprémi búcsúfellépésének tekinthető.

„Amilyen túláradó kedvvel, kamaszos izgalommal utazott le Veszprémbe, hogy álmainak színterévé tegye, tehetségét tovább bontakoztathassa, alkotó közösséget teremtsen maga körül, olyannyira csalódottan, kiábrándultan, szárnyaszegetten távozott innen.” (Karcsai Kulcsár István) Ki a hibás, mi is történt valójában? Ma már talán nem is fontos. Ami nagyon, az az, hogy a veszprémi közönség szerette, itteni munkásságáért Kisfaludy-díjat kapott és a Vegyipari Egyetem Klubjának fiataljai aranygyűrűt ajándékoztak neki, mint kedvenc színészüknek. És talán nem felejtjük el, mert ameddig létezik filmen és hangfelvételen, „míg az égi, és ninivei hatalmak engedik, hogy beszéljek, s meg ne haljak”, addig emléke, hajdanvolt tehetsége megőrződik az utókor számára.