Egy remekmű általában halhatatlan. De mi történik akkor, ha a kulturális emlékezet megfeledkezik egy-egy páratlan értékű alkotásról? Sorozatunkban olyan irodalmi műveket, filmeket, zenedarabokat, képzőművészeti alkotásokat mutatunk be és ajánlunk olvasóink figyelmébe, amelyek valamilyen oknál fogva – részben vagy egészen – ritkán jutnak el a közönséghez; vagy mert kihullottak a kulturális kánonból, vagy mert hazánkban egyszerűen nehezen hozzáférhetőek.

A Veszprém Megyei Közművelődési Intézet polcán fedeztem fel egy ősrégi videokazettán Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című 1973-as kultuszfilmjét. A filmtörténet úgy tartja számon ezt az alkotást, mint a művészi horror egyik legnagyobb klasszikusát, tudomásom szerint a magyar forgalmazás mégis mindig mostohán bánt vele, és néhány rajongó kivételével kevesen ismerik. Nicolas Roeg a hetvenes évek egyik emblematikus angol rendezőjének számított, a dühös fiatalok generációjának korszakában indult a pályán, és még Mick Jaggerrel is forgatott, mégsem sikerült a halhatatlan direktorok örök csarnokába lépnie. Egyetlen mű kivételével, amelyet 1973-ban készített, és mindmáig fundamentuma a misztikus filmtörténetnek. Látva a filmet, meggyőződésem, hogy Kubrick és Lynch is tanult belőle, nem beszélve a kilencvenes évek rejtélyfilmjeinek alkotóiról. A szakirodalom úgy tartja, Roeg műve a B-kategóriás, hetvenes évekbeli olasz horrornak is rokona, de ezt a hagyományt sikerült művészi régiókba emelnie.

A Ne nézz vissza! Olaszországban, egész pontosan Velencében játszódik, főhőse egy régész – az akkoriban szupersztár Donald Sutherland alakítja –, aki kislánya végzetes vízbefúlása óta teljesen beleveti magát a munkájába, és feleségével az itáliai város utcáin próbál megfeledkezni a tragédiáról. Valójában azonban bűntudat fojtogatja, önmagát okolja lánya haláláért, úgy érzi, még időben megmenthette volna, ha értelmezni tudja a tragédiára vonatkozó titokzatos előjeleket. Ezek a rejtélyes jelek végigkísérik az egész filmet, s Velencében is szembesülnie kell lánya szellemével. Felesége ugyanis megismerkedik egy vak halottlátó asszonnyal, aki üzeneteket közvetít elhunyt lányuktól. Az egyik üzenet arra figyelmeztet, hogy veszély leselkedik édesapjára, amely a végzetszerűség jegyében be is következik, s amely szoros összefüggésben áll a halott kislánnyal.

Ennyi a történet, ami még korántsem ad magyarázatot arra, miért is egyedülálló Roeg filmje. A Ne nézz vissza! ugyanis olyan sokrétű, szorongásokkal teli, szimbolikus elemekkel, művészettörténeti utalásokkal és különféle műfaji vonásokkal megspékelt lidércnyomásos világot teremt, amelyben minden cselekményszál összefügg a másikkal, s körkörös narratív szerkezete révén egy egészen példátlan feszültségű, döbbenetes metafizikai horrorrá áll össze.

Nem tudok róla, hogy Pap Károly a gimnáziumi irodalomórák része volna, pedig a múlt század első felében még igen komoly recepcióval rendelkezett a hazai irodalomtörténetben. A Megváltás című recenziógyűjtemény is arról tanúskodik, hogy míg a hatvanas évekig volt az életművének némi ázsiója, az utóbbi néhány évtizedben szinte alig hallani róla, s ezen a hallgatáson a kilencvenes évekbeli életmű-kiadás sem sokat segített. Pedig ha más munkája nem is, Azarel című regénye világirodalmi rangú alkotóvá emelte, s erről az állításról bárki meggyőződhet, ha veszi a fáradságot, és elolvassa az egyébként nem túl könnyen beszerezhető könyvet. Én magam a napokban beszereztem és elolvastam, s örömmel jelenthetem, hogy rég találkoztam ekkora hatással bíró regénnyel, amely az 1945 előtti magyar irodalom időszakából származik.

Kézenfekvő megoldás volna, ha Pap Károlyt a magyarországi zsidó irodalom hagyományába sorolnánk. A soproni születésű, rabbi ősökkel rendelkező szerző sorsa körülbelül ugyanaz volt, mint Szerb Antalé: ragyogóan induló, ígéretes pályáját a második világháború kettétörte, és végül a holokauszt áldozata lett 1945-ben. Az Azarel önéletrajzi elemei és regényalakjai is a zsidó tradíció olvasatát erősítik. Hőse Gyuri, aki egy darabig nagyapjánál, az ortodox hitű, vallási eksztázistól sem mentes, szentföldre vágyó Jeremia apónál nevelkedik. Amikor aztán a nagyapa meghal, Gyuri visszatér szüleihez és testvéreihez, de a családba beilleszkedni nem képes. Az epikus történetet itt hirtelen belső beszéd, vallomásos monológ váltja fel, igazi modern tudatregénnyé válik, melyben a szeretetéhes gyermek – nagyapja különös személyiségének terhét lelkében hordva – fellázad a család, környezete és az egész képmutató, gonosz világ ellen. Kételkedik Isten létezésében, s ez komoly bűnnek számít a pap édesapa szemében. Egy látványos hisztériaroham után elmegy otthonról, koldulni kezd a városban, és azt tervezi, hogy a templomba lépve miséző édesapjának támad, s a gyülekezet előtt az egész álságos világrendet leleplezi. Terve mégsem sikerül, mert megbetegszik, lázas lesz, delíriumos vitába kezd saját Istenével, s élettelenül elájul. Amikor magához tér, belátja, hogy családjába és a társadalomba csak akkor lesz képes beilleszkedni, ha Isten létezését hazudja, és a fennálló világrendet is elfogadja. Ezzel a szomorú tapasztalattal zárul az Azarel.

Pap Károly remekműve annak idején nagy vitát váltott ki a magyar zsidóság körében, sokak szerint ugyanis erős kritikai éllel ábrázolta az izraelita vallást és hagyományokat. Mai szemmel nézve azonban az Azarel sokkal inkább azoknak a kamaszlázadást középpontjukba állító műveknek a sorát gyarapítja, amelyekben a magányos főhős ösztönös gyermeki tudattal ráébred a létezés fonákságaira, s egyfajta direkt, szinte már krisztusi morált gyakorolva kilép a társadalmi rend kötelékéből. Pap műve mind pszichológiailag, mind dramaturgiai szempontból tökéletes munka, s nyelvi ereje is elsöprő. A könyv utolsó harmadában a belső beszéd ritmusa egyre gyorsul, s végeredményben a világra mondott gyermeki átokká duzzad. Az Azarel rokonai közt olyan műveket találunk, mint a Zabhegyező vagy Truffaut Négyszáz csapása. De meggyőződésem, hogy Kertész Imre is ebben a könyvben fedezte fel azt a gyermeki hangot, amely csaknem negyven évvel később a Sorstalanság lapjain, Köves Gyuri szavaiban jelenik meg újra – akkor már nem a lázadás, hanem az Azarelt záró ambivalens belenyugvás jegyében.