Már megint egy gyagyás amcsi könyv – mondhatnánk még ilyeneket, meg még ilyenebbeket is Antrim regényéről, ha valóban nem érdemelne ennél jóval több figyelmet. Azon kívül, hogy hangzatos címével és rikító sárga-kék borítójával eléggé felhívja magára a figyelmet, humorával és hangulatával kitűnően kapcsolódik a 20–21. század amerikai irodalmának általam olyannyira kedvelt alakjaihoz.

Brautigan, Vonnegut, Henry Miller, Phiph Roth őszintesége, könnyedsége, szépsége és egyszerűsége árad Antrim regényéből, akinek a könyve 2002-ben, Komáromy Rudolf fordításában jelent meg az Ulpius-ház Könyvkiadó, Ulpius Modern Könyvtár sorozatában.

Jellemzően amerikai a helyszín, ahol a történet játszódik, és a téma, amit megpróbál átfogni. Nem az Ellis-féle kifejezetten betegesnek ható patkányos, pinaevős vonal Antrimé, bár Ellis-hez hasonlóan tőle sem idegen a magát amerikai értelmiségként meghatározni próbáló réteg kritikája. Nyelvezete és eszközkészlete sokkal visszafogottabb, finomabb, szelídebb. Nem ijed meg az erősebb kifejezések használatától, azonban figyelmesen ügyel arra, hogy alkalmazásuk valóban hozzátegyen, és ne pedig elvegyen alkotásának az értékéből.

Modern, illetve modernségen túliságába jut bőven a romantikából is. Nemcsak azért, mert mer álmodni, hanem azért is, mert álmai legmélyén az egyik legmeghatározóbb emberi érzelem, naná, hogy a szerelem áll. Romantikus, mert akárcsak az említett korszak műveinek a legjava, az ő főhősének a története is egy elképzelt, erősen stilizált világban játszódik, és romantikus, mert az irányzat szerzőihez híven ő maga sem riad meg az abszurditás semmiféle formájától.

A regény központi alakja, Tom, pszichológus kollégáival egy palacsintázóban mulat, s hogy valamennyire megpróbálja magát jobban érezni, képzeletben a társaság fölé emelkedik, és fantáziálni kezd a palacsintázó egyik szemrevaló nő alkalmazottja, Rebecca felől. Elképzeli kettőjük közös életét, s próbálja megkeresni azokat a közös szálakat, amelyekkel az életük ott és akkor összefonódott.

Tom fantáziálásainak természetesen nyomós okai vannak! Feleségével, Jane-nel, házasságuk válságos állapotba került, s különböző lehetőségek felől gondolkodnak, hogyan is hozhatnák vissza ifjúkori lendületüket, egymás iránti szenvedélyességüket. Az ötlet kézen fekvőnek tűnik. Egy születendő gyermek talán valóban jó irányba alakíthatná a kapcsolatukat, azonban a nagy kérdés az, hogy egy ilyenfajta megoldás vajon igazán gyógyír lenne-e a problémájukra?

Tom a felelősség és a válasz elől képzeletben egy másik nőhöz próbál menekülni. Menekülésének esetlenségét, problematikusságát kitűnően érzékelteti a szerző főhősének saját maga által történő analizálásával, s azzal a helyzettel, ahogyan a pszichológusok egymás közt megoldást keresnek önmaguk és kollégáik problémájára. Olyan sajátságosan önironikus helyzetet teremt, mint amit csak az igazán nagyok, mint Woody Allen vagy Tolsztoj tudnak.

Szórakoztató, ahogyan a történetben szereplő személyek önmaguk és egymás közötti ügyeiket intézik, hogy miféle döntéseket hoznak, s erényeikkel is hibáikkal együtt lényegében semmiben sem különböznek nem pszichológus társaiktól. Problémáik nagyobb része ugyanolyan emberi természetű, mint mindenki másé, s bár szakmai felkészültségük sokkal inkább indokolttá tenné, hogy elégedett emberként éljenek, a boldogságérzetük tartós fenntartása számukra sem okoz kisebb problémát, mint bárki másnak.