Valamikor tavaly elterveztem, hogy az idei Mozart-évben feltétlenül elmegyek egy világhírű, korhű hangszereken játszó zenekar hangversenyére. Bécs, Prága és Berlin túl drága mulatságnak találtatott, ám augusztus 23-án, szerdán, magyar idő szerint este fél nyolckor beteljesült az álmom: részt vettem az English Baroque Soloists Mozart-ünnepén Budapesten.

Ez az elfogódott vallomás önmagában talán még nem is mond semmit a kirándulás jelentőségéről, ha viszont úgy fogalmazok, hogy szerintem az idei év legnagyobb magyarországi zenei eseményén jártam, akkor talán érthető a megindultságom. Az English Baroque Soloists zenekara 1978-ban alakult, Sir John Eliot Gardiner vezetésével. Mint akkoriban sok más kitűnő együttesnek, céljuk az volt, hogy historikus formában, eredeti hangszereken teremtsék újjá a barokk és a klasszika mestereinek repertoárját. Néhány év elteltével már a legjobb historikus zenekarok közé tartoztak, napjainkra pedig csaknem élő legendává váltak, s a világ első tíz meghatározó előadói között tartják számon őket. Ez a siker és színvonal persze nemcsak a korabeli hangszerek és a kiváló zenészek, hanem elsősorban a zseniális dirigens illetve zenetörténeti szakember, Gardiner érdeme, aki következetes művészi koncepciójával és alaposságával máris beírta magát a halhatatlan interpretációk történetébe. Aki hallgatta már őt és csapatát lemezen, vagy látta DVD-n bármely Mozart-operát a feldolgozásukban, tudhatja, miről beszélek.

Budapestre egy komplett Mozart-programmal érkeztek, a zeneszerző születésének 250. évfordulójára meghirdetett koncertsorozat keretében. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki sebes léptekkel indult a hangversenyre, a Bartók Béla Hangversenyterem ugyanis teljesen megtelt, ami komoly fegyvertény, tekintve, hogy az ország legnagyobb koncertterméről van szó, óriási befogadóképességgel. A közönség jókora hányada már az előadás előtt egy órával megérkezett, és pontban fél nyolckor – miután egy női hang felszólított arra, hogy kapcsoljuk ki a mobiltelefonunkat – megkezdődött a hangverseny.

Gardiner c-dúrra fűzte fel az estet, amit a 25., Köchel jegyzék szerinti 503-as zongoraverseny is jelzett. Erről a darabról állítólag az járja, hogy Mozart közvetlenül a szeleburdi Figaro után komponálta, innen ered ellensúlyként üstdobokkal és trombitákkal megbolondított ünnepélyessége. „Valami nem stimmel ezzel a zongorával…” – jutott el a mondat fülemig egy pár székkel odébb ülő úriember szájából már az első tétel közben. És kétségtelen: aki nem tudja, hogy a tizennyolcadik századi kalapácszongora jóval halkabban és finomabban szólal meg, mint a Steinway vagy akár a Bösendorfer, annak talán meglepő lehet ennek a karcsú testű és politúrozatlan, puritán hangszernek a hangja. Ez bizony nem egy normál Kocsis-est, ahol egyetlen billentyűvel is be lehet tölteni az egész teret. De azért sietve hozzáteszem, hogy a Bartók Béla Hangversenyterem hatalmas tüdeje tényleg nem mindig kedvez egy korabeli hangszereken eljátszott zenének.

Mivel Gardiner és muzsikusai mindig arra törekedtek, hogy rekonstruálják a korhű hangzást, az ő felfogásukban minden darab sokkal inkább egy bensőséges udvari koncert tárgya, semmint egy repülőtér hangárját megtölteni képes zajos koncert. Ezek a hangszerek eleve nem is volnának képesek egy fesztiválzenekar hangerejével vetekedni, mert nem a mai koncertszínpadok giga-decibeljeire készültek, hanem egy szűk körű udvari közönségnek. Egyébként ezt a meghitt élményt már a zenekar tagjainak viselkedése is demonstrálja: érdekes módon nem látni egyetlen karót nyelt, megfeszített arcú zenészt sem, mint amilyeneket különben gyakran megfigyelhet az ember nagyszabású esteken – itt a fúvosok, hegedűsök és csellisták mosolyognak, nevetnek, a tételközi szünetekben szót váltanak egymással, akár egy összeszokott, vidám család, látni rajtuk, hogy nem kötelező feladatot hajtanak végre, hanem mindez igazi örömzene.

Robert Levin zongorajátéka hangszerének kecses hangja ellenére így is tökéletesen és telten társalog a többi hangszerrel, s a billentyűs szólista arcjátéka, egy-egy mozdulata és gesztusa is megkülönböztetett figyelmet érdemel: úgy futtatja ujjait a klaviatúrán, akár egy bohókás kisgyerek, Mozart játékosságát leképezve, mintha legalábbis ő maga lenne a kis Wolferl, aki annak idején, 1786-ban körülbelül ugyanilyen hangszer mellett ülhetett. De meg kell említenem Gardiner stílusát is, a közismerten jellegzetes, felsőtestét jobbra és balra dobáló, pálca nélkül, puszta kézzel vezénylő karmester mozdulatait, aki egyébként mindvégig szerényen a háttérben marad, még a lelkes taps közben is inkább társulatára irányítja a közönség figyelmét, holott jól tudható, hogy itt voltaképpen minden hang és az egész előadás az ő szellemi vezérletének terméke.

Milyen is egy Gardiner által dirigált darab? Míg a Hogwood-féle Mozart egy kissé mindig lassú és ünnepélyes, már-már Haydn klasszicizmusa felé mozdul el, addig Gardiner jóval szenvedélyesebb. Mint néhány karmester, nemcsak a levegőben hadonászgat, hanem folytonos, közvetlen kapcsolatban áll a zenészeivel, a szemükbe néz, szinte egyesével int és parancsol egy-egy belépő hangszernek, ezzel pedig hihetetlenül dinamikussá teszi a játékukat, minden hegedű, fuvolaszólam és trombita olyan ellentmondást nem tűrő erővel szólal meg, mintha ezen ez egyetlen hangon múlna a művészet jövője. De hát így is kell, a végeredmény őt igazolja: igazi színvonal csak ezzel a megdöbbentő koncentráltsággal érhető el.

A zongoraversenyt a „Vado, ma dove?” című koncertária követte, amelyet Mozart egy spanyol opera betétszámának komponált. Az áriát a szlovén származású Bernarda Fink énekelte el rendkívüli érzékenységgel, ahogy a szünet után a program másik áriáját is, „Chio mi sordi di te – Non temer amato bene” címmel. Különösen ez a második ária tetszett, amelyet a zeneszerző egy akkoriban híres szoprán, Nancy Storace számára jegyzett. Ha korábban a zongora nem is mindig töltötte be az egész teret, Fink hangjáról ez nem mondható el: a lágy, szerelmes melódiát bőkezűen adagolta az énekesnő torka.

Az est egyik fő meglepetését Mozart töredékben maradt, hegedűre és zongorára írt D-dúr versenyművének, a zongorista Levin által kiegészített rekonstrukciója jelentette. Állítólag Robert Levin komoly Mozart-professzornak számít a szakmában, és nem is ez az első töredék-kiegészítése. A Requiemet befejező Süssmayr nyomdokaiba lépve a versenyműből hamisítatlan Mozart-darabot, a legendásan szép hegedűversenyekre emlékeztető alkotást hozott létre. Nem tudom ugyan, hol ér véget Amadeus és hol veszi kezdetét Levin a darabban, mindenesetre a zongorista annyira jól ismerheti a zeneszerző fogásait, hogy néha már olyan érzésem támadt, mintha egyes csavarok és taktusok szinte túlszárnyalnák a 250 éves mester fantáziáját is. Ha viszont a versenymű gerince az eredeti kéz műve, és Levin csak némely hang belőle, akkor egy monumentális Mozart-mű felfedezése történt meg 23-án este. Külön említést érdemel természetesen a magyar származású Kati Debretzeni szólóhegedűje.

Végül újra c-dúrban a K.425-ös Linzi szimfónia következett, amely lényegében az egész este betetőzésének tekinthető. Ebből nekem a 2. tétel andalító érzékenysége és az utolsó tétel viharos, drámai katarzisa a kedvencem. Ahogy sejtettem, ennél a pontnál lépett elő a háttérből Gardiner és egy olyan fergeteges szimfóniát varázsolt a színpadra, amilyet én még CD-n sohasem hallottam. Ugyanazzal a példás alapossággal, ahogy máskor, becsülettel meghúzta a művet, és ez akkora ovációt váltott ki a közönségben, hogy a Presto fő szólamát a harmadik meghajlás után néhány perc erejéig újra meg kellett ismételnie. Egyéb ráadás nem is volt, az angolos precizitáshoz híven ragaszkodott az előre meghirdetett programhoz.

A Művészetek Palotájában látott-hallott Mozart-est mellesleg apró kis szigetet képezett Budapest szívében. Lehangoló élmény, hogy miután az ember kilép egy ekkora horderejű koncertről, újra az aluljárók és villamosmegállók mocsoktengerében találja magát, mintha nem is ezen a Földön járt volna néhány perccel korábban. Ahogy az a kérdés is felmerült bennem a koncert alatt: vajon valóban ezek az emberek volnának azok, akiket a Heathrow repülőtéren terroristák veszélyeztetnek? Vajon hol van Mozart és Gardiner helye ebben a világban, a terrorizmus és a magyar nyomor közepette? De ezek már csak költői kérdések.

Egy kérdés maradt még, amelyet a kedves olvasó talán feltehet. Vajon miben különbözik az English Baroque Soloists koncertje bármely más zenekar előadásától, amiért ennyire elragadtatva magasztalom őket? Nos, a magyarázat elsősorban: a korabeli hangszerek. A fafúvósok és a hegedűk finom hangjának szépségével semmilyen más mai hangszer nem veheti fel a versenyt. Aztán mindezek összehangolása és a megfelelő tolmácsolás. Tényleg nem akarok a határtalan lelkesedés csapdájába esni, de ha egy szóval kifejezhetném, muszáj valami bombasztikusat mondanom. Nem is csak szép, nem is a legszebb. Csak olyan, amilyennek egy igazi Mozartnak lennie kell.

Tökéletes.