A Buhim-völgyi Szalon idén kerek jubileumhoz ért, 2006-ban megtörtént az 50. előadás, találkozó. A szalon gazdái – Bősze Ferenc és Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó – ezért úgy gondolták, egy kiadvánnyal emlékeznek meg a Buhim-völgyi Szalon eddigi működéséről. Köztünk vannak sorozatunkban az emlékkönyvben megjelent írásokból válogatunk.

Tegnap engem nagy meglepetés ért, mert meghívtak Veszprémbe, … s ott kiderült, hogy Bősze Ferenc ügyvéd és a kedves felesége, Anikó egy Szalont alapítottak. Rendszeresen meghívnak egy-egy embert, volt ott Sára Sándor, Sebő Ferenc, Kincses Veronika… Művészetről, kultúráról beszélgetnek. Nem csak a meghívottal, egymással is. Rendkívül barátságos és családias est volt. Ráadásul senki nem kötelezi őket, hogy ilyen esteket rendezzenek. Akkor fölébredt bennem a remény, hogy az emberi kapcsolatoknak sincs vége, meg a kultúra ápolásának sincs vége, ha ilyen magánszorgalmú társaságok alakulnak.

Lázár Ervin

Elhangzott a Petőfi Rádió Kincskereső című műsorában 2006. április 29-én


Mostanában gyakori vendég. Régebben csak holdtöltekor járt. Akkor, ha már teljesen kerek volt. Pontosan akkor. Suhogást lehetett hallani. Megkaparta az erkélyajtót. Kinyitottam neki. Le kellett hajtsa a fejét. Két fejjel magasabb nálunk. Tegnapelőtt itt volt megint. Levetette a szárnyát, berakta a sarokba. Mindig odateszi, ha itt jár. Most is odatette. Leült. Kimentem, megcsináltam a kávéját. Sok tejjel issza. Kortyolgat. Hosszan hallgat. Néha dudorászik. Tőle tanultam azt, hogy „Sej-haj, állj elő szekér…” A nevit, azt nem tudom, csak találgatok. Gábriel? Mihály? Vagy valamelyik másik? Most itt hagyott egy papírt. Felcsatolta a szárnyát, akkor esett ki a tollak közül. Szanszkrit. Felhívtam Józsit, segítsen lefordítani. Lefordítottuk. Íme:

AZ EMBEREK NEM BÖLCSEK ÉS NEM SZENTEK, DE – TÚLNYOMÓ TÖBBSÉGÜKBEN NEM IS ŐRÜLTEK, ÉS NEM IS ALJASOK. ELLENTÉTES ÉRDEKEK, EGYMÁST KIZÁRÓ ESZMÉK, MÁS-MÁS HAGYOMÁNYOK ÉKET VERHETNEK KÖZÉJÜK, DE UGYANÚGY A HALÁL VÁRJA ŐKET, EZÉRT UGYANÚGY ÉRTELMESEN MEGEGYEZTHETNEK A KÖZÖS ÉLET DOLGAIBAN. HISZEN AZOK A PROBLÉMÁK, AMIK EGY SZABAD ORSZÁG TÁRSADALMÁBAN VANNAK, NEM OLY MAGASRENDŰEK ÉS NEM OLY BONYOLULTAK, HOGY ÁTLAGOS OKOSSÁG ÉS JÓAKARAT NE OLDHATNÁ MEG ŐKET.

A fordítás pontos Az eredeti nálam van. Bekereteztettem.

Budapest, 2006. július 15.

Jancsó Miklós


Markó László akadémikus Szalonban megtartott előadása megjelent a Természet Világa 2005/I. különszámában, mi a bevezetőt idézzük.

Az élet négymilliárd éves története kémikusszemmel

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a tudomány mai fejlettségi fokán már senki sem lehet polihisztor. A Föld és az élet fejlődéstörténetének akár csak igen vázlatos, de azért lehetőleg érthető összképet nyújtó bemutatásához szükséges hatalmas területen bizony sok résztémában igencsak óvatosan kell mozognom, nehogy alapvető hibát vétsek. Abból merítek ehhez a feladathoz bátorságot, hogy ez a gyengeségem a tárgyalásmód előnyévé is válhat: nem tudok annyira elveszni a részletekben. A tudományos tények tárgyalása során látni fogjuk, hogy az élet fennmaradásához és közel négymilliárd éven át folytatódó fejlődéséhez olyan sok feltételnek kellett szerencsés módon teljesülnie, amely körülmény roppant kivételessé teszi ezt a folyamatot. Annyira egyedivé, hogy a tévedés kockázatát is vállalva azt kell mondanom: a Tejútrendszerben jelenleg aligha van még egy olyan égitest (bolygó), amely a földivel összemérhető fejlettségű életet és azon belül intelligens, civilizációt teremteni képes lényeket hordozna. Természetesen nem lehetetlen , hogy volt már és lesz is még ilyen a távoli múltban, illetve jövőben, de egy időbeni egybeesés a mi jelenlegi civilizációnkkal – tekintettel az intelligencia kifejlődéséhez szükséges rendkívül hosszú időre – gyakorlatilag kizárható. Az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek tárgyalása messzire vezetne, ezért ezekbe nem kívánok belemenni. Mai tudásunk alapján ez a kérdés egzakt módon amúgy sem válaszolható meg. […]

Arra a felelősségre szeretném rávilágítani a figyelmet, amely ennek a teljesen egyedi, kivételesen kellemes és gyönyörű földgolyónak a megóvása érdekében hárul valamennyiünkre, minden egyes emberre és ezen keresztül az egész emberiségre. Azt, hogy milyen parányiak vagyunk a mindenségben, jól szemlélteti, hogy amikor a Voyager-1 űrszonda felvételt készített a Földről még a Naprendszeren belülről, a Neptunus távolságából, azon a Föld csupán egy kis pontként volt látható. Az a kis halványkék folt („pale blue dot” – miként azt Carl Sagan, a kiváló amerikai csillagász megfogalmazta) az egyetlen otthonunk az üres és fekete világűrben. Most pedig átadom a szót Carl Sagannak: „Nézd újra azt a pontot. Az az ’itt’. Az az otthon. Az vagyunk mi. […] tévhitünket, miszerint valamilyen kitüntetett helyzetünk van a Világmindenségben, megkérdőjelezi ez a kis halványkéken fénylő pont. Bolygónk magányos folt az azt beburkoló kozmikus sötétségben. […] A Föld mind a mai napig az egyetlen hely, amely otthont ad az életnek. […] Talán semmi sem szemlélteti jobban az öntelt emberi gondolkodás balgaságát, mint ez a távoli képe parányi világunknak. Számomra ez hangsúlyozza felelősségünket aziránt, hogy legyünk egymáshoz kedvesebbek, őrizzük meg és gondozzuk szeretettel a halványkék pontot, az egyetlen otthont, melyet valaha is ismertünk.” Ma, hatalmasra nőtt technikai lehetőségeink birtokában valóban csak egyetlen igazán fontos kérdéssel áll szemben az emberiség: hogyan tudja igényei ésszerű korlátozásával és tudományos ismeretei megfelelő felhasználásával hosszú távon kellemesen lakhatónak megőrizni a Földet? Ha ugyanis ez nekünk nem sikerül, a tőlünk független és nálunk sokkal erősebb természeti törvények majd elrendezik a dolgot. Nélkülünk. Nélkülünk, mert mint azt ezen előadás végén látni fogjuk, az ember – az élővilág fájának egészét tekintve – csupán egy kis ágacskának tekinthető. Ez a hatalmas fa nagyon jól megvolna e kis ágacska nélkül is. Legyünk ezért szerények, tiszteljünk minden életet a Földön, és ne essünk abba a hibába, hogy mi, mint a „hatalom birtokosai”, mindent jobban tudunk és nekünk ezért minden meg van engedve. […]

Markó László