A többségnek (főleg ha fiatal) március 15. a kedvence, az idősebbeknek (főleg ha érintett) október 23., a vallásosoknak inkább a Húsvét, a gyerekeknek vitathatatlanul a Karácsony. Van dicsőségesebb, szomorúbb, népszerűbb, mozgalmasabb ünnepünk, szinte mindegyikről többet tudunk, mindegyik könnyebben megfogható és megérthető, mégis mind közül a legnagyobb (Az Ünnep) a Magyar Állam ünnepe. Legalábbis szerintem.

Amikor a Himnuszt vagy a Szózatot hallom, soha nem egy konkrét eseményre gondolok, hanem az alatt a néhány perc alatt úgy globálisan kísérletezem magamban magyarságtudatom újabb és újabb megvallásával. Augusztus 20-án valami hasonlót érzek. Benne van egész történelmünk dicsősége és sorscsapása éppen úgy, mint nyelvünk, kultúránk egyedisége, vagy hazánk tájainak, városainak szépsége, és végül maguk az emberek – magyarok és nemzetiségiek egyaránt. Minden és mindenki.

Rólunk szól, rólunk akik – ellentétben a korábban itt élőktől – a mai napig meg tudtak maradni a Kárpát-medenceében. Államot alapítottak, felvették a kereszténységet, túlélték a tatárt, törököt, osztrákot, szovjetet, bevállalták ’48-at és ’56-ot, vagy éppen 1989-et, az ezredév alatt számtalan hírneves tudóst, gondolkodót, hadvezért, államférfit, művészt vagy akár sportolót adva a világnak.

Augusztus 20. a legrégibb állami ünnepünk, hogy mióta ünneplik a magyarok azt mégsem tudjuk pontosan. Az biztos, hogy fennmaradt róla Szent László rendelkezése István király szentté avatásakor 1083-ban, ám a Nagyboldogasszony ünnepe – jellegzetesen magyar – elnevezés az ősi pogány időkbe mutat. Szintén I. László tolta el 15-ről 20-ra az István által ekkorra kötelezővé tett törvénykezési és ítélkező napot is, így az Aranybulla már ezt erősítette meg. A törökkor és a reformáció alatt ugyan visszaszorult az ünneplés, de Mária Terézia alatt már tűzijáték is színesítette a Szent Jobb körmenetet.

1848/49-ben is ez volt a legnagyobb ünnep, így a Bach-korszak ezt tiltotta be, s amikor újra engedélyezték 1860-ban, az ünneplés egyben országos méretű tüntetés is volt. Aztán volt az új kenyér, a népköztársaság, az alkotmány ünnepe, és persze, ha már az átnevezés nem használt, újra betiltották egy időre.

Sokáig nekem sem volt több ez az ünnep a tűzijátéknál, valamint a tévében közvetített tisztavatásnál és katonai parádénál, majd a suhanckorban jött a kérdés: Miért ez az állam ünnepe? Miért nem mondjuk Március 15.? A Pilvaxból induló sztorit mindenki fújja, talán már a Corvin-köz vagy a Széna tér sem idegen kifejezés a mai diákoknak, de a betlehemi születést vagy a golgotai kereszthalált majd feltámadást is el tudná mesélni az iskolások többsége. Augusztus 20-nak azonban nincs története. Illetve nem ilyen egyszerű.

Nem csoda, hogy nem kerül közelebb a gyerekekhez, hiszen ilyenkor nincs tanítás, nem lehet plakátversenyt hirdetni, nincs mód iskolai versmondásra vagy a színjátszók műsorának bemutatására (egyáltalán – történet híján – mit is mutatnának be?), és nem vetítenek az adott ünnep korszakát (mivel időben is nehéz elhelyezni) finoman megrajzoló filmeket a tévécsatornák sem.

Amiről keveset tudunk, arról azt gondoljuk, nehezebb átérezni. Azt hisszük, hogy nem is tudjuk pontosan, mit is ünneplünk augusztus 20-án. Pedig a válasz nagyon egyszerű: rólunk van szó, erről az országról és az állampolgárairól. A múltúnkról, a jelenünkről és a jövőnkről. Egy alkalom arra, hogy átgondoljuk magunkban, mit is jelent mindez nekünk.