A Buhim-völgyi Szalon idén kerek jubileumhoz ért, 2006-ban megtörtént az 50. előadás, találkozó. A szalon gazdái – Bősze Ferenc és Bőszéné Szatmári-Nagy Anikó – ezért úgy gondolták, egy kiadvánnyal emlékeznek meg a Buhim-völgyi Szalon eddigi működéséről. Köztünk vannak sorozatunkban az emlékkönyvben megjelenő írásokból válogatunk.

A Szalon elindítója

Elhangzott a Veszprém Televízió a Veszprémi Buhim-völgyi Szalon – Egy civil társaskör története (2002.) című filmjében:

Géczi János:
- Azt szeretném hinni, hogy van valami Veszprémben Veszprémnek a felszíne alatt, ami néhány ember számára fontos, amit mondjunk úgy, hogy kultúra. Nem a helyi kultúráról van szó, nem is a magyarság kultúrájáról, hanem, úgy vélem, ezek az emberek jogot formálnak a civilizációs hasznoknak a kisajátítására, használatára. Aztán, hogy ez a valóságban milyen, erről természetesen nekem sem lehet ismeretem. A közelebbi barátaimtól, vagy az ismerőseimtől tudom, hogy nagyjából ugyanezt képzelik ők is. Ugyanazt, hogy egy száz év alatt a humán kultúrájától megfosztott városban mégiscsak lehet ember módra élni a hétköznapokban. Tehát nem kivételes alkalmakkor, nem színházban, nem feltétlenül reprezentációs tömegben, hanem a saját életünkben.

- A Szalon tekinthető baráti társaságnak. Részben azért, mert nem feltétlenül állandó a Bőszééknek a meghívott köre. Tehát vannak olyan emberek, akikkel először találkozunk, véletlenül találkozunk, esetlegesen, de természetesen létezik egy kemény mag is, aki részben a dolognak a profilját igyekszik meghatározni. Akik nemcsak itt találkoznak, hanem a napokban is, vagy telefonon keresztül, vagy más helyeken. Ők nyilvánvaló, saját magukat akarják jobban a másik számára megmutatni. Tehát az a tizenöt-húsz ember, akik egyébként is a családunknak a barátai, kiteljesednek ezekben a körökben. Tehát itt megvannak azok a közös élmények, amik mélyebbé teszik a kapcsolatokat. A többiekkel egy nagyon jó köszönő, ismerősi viszony alakul ki. Amikor a városban valaki rád mosolyog, és vissza tudsz mosolyogni, az belakottá teheti számodra ezt a kisvárost.

- A polgárságnak mindig megvolt ez az egy dolog fölé hajolni szándékozó kedve. Egy költőt, vagy írót, vagy olyan embert, akinek artikulált véleménye van valamiről, meghívni, számon-tartani, beszélgetni vele. Személyesíteni azt, amihez egyébként közvetítőn keresztül tudtunk volna csak jutni. És ezt az egyoldalú kultúra-befogadást átalakítani egy kommunikációs helyzetté.

- Pécsett nagyon sokfajta, főleg általam, egyetemi kollegák által csinált, kisebb tíz, húsz, harminc, ötven tagú társaság van. De tudom, hogy Debrecenben is van. Általában két-háromszáz ezres városokban ezek könnyebben megteremtődnek. Kisvárosokban nem annyira látok, illetve ha látok, akkor nagyon az önérvényesítésnek a különböző formáinak tűnnek. És akkor általában vagy csak a zenészek, vagy csak a tanárok, vagy csak a képzőművészek csinálják. Valamiféle önáltatásba, vagy búsongásba könnyen belecsapódó csoportoknak tűnhetnek, vagy tűnnek. Ez itt a személyi összetétel miatt eleve kizárt.

- Nem azért járok ide, mert ez egy reprezentációs dolog lenne. Ez a dolog magunkért, magunk által, magunknak szól. Sem politikailag, sem kulturálisan, sem életmódban nem lehet ezt a társaságot homogénnek tekinteni, és nem is kell.

A Szalon megálmodója

Elhangzott a Veszprém Televízió a Veszprémi Buhim-völgyi Szalon – Egy civil társaskör története (2002.) című filmjében:

Felhősi István:
- Talán egy belső késztetésből fakadt ez a fajta elképzelés, de leginkább az volt, ami erre vezetett, hogy a barátaim, akik itt ezt a házat megépítették, akkora és olyan házat építettek, ahol bizony elfér egy társasági élet. Egy kicsit provokatívan, kicsit túlálmodva az ő éppen beköltözési pillanatokban való eufóriájukat mondtam, milyen jó lenne, ha ez a hely otthona lehetne a kultúrának, a művészetnek. A hagyományoknak megfelelően, ahogy egy polgári városban – úgy gondolom, hogy a polgárság nem egy jelző, hanem egy magatartás, egy állapot, egy létforma – hozzátartozik az, hogy hogyan élek, mit csinálok, kikkel barátkozom, kikkel állítom azt, hogy ez az érték érték, és mi a mérték. Tehát ez volt az alapgondolat, amiről próbáltam meggyőzni őket, hogy meg kellene csinálni, de igazából a felelősség, a súlya, a feladat rájuk hárult.

- Én úgy gondolom, hogy akik itt összejönnek, azok elsősorban olyanok, akik már létrehoztak valamit az életben. Egyfajta szakmában valahol elöl vannak. Akik idejönnek, ugyanabban a szellemben kell, hogy kapcsolódjanak ehhez a világhoz. Tehát a vendégek olyan emberekkel találkozzanak, akik ugyanolyan alkotó tevékenységet folytatnak valamilyen területen.

- Azt mondanám, hogy a Szalon pártpolitika mentes, mert a politika mindenhol jelen van, de a pártokat kiszolgáló politikát nem tartom helyesnek, és ezen a helyen nem is támogatom. Az magánügy, nekem ez a véleményem erről. Fölhasználni egy csoportot, azért, mert éppen sarjadzik, sok felől jöttek, és a közös hangjuk az, hogy valamit teremtsenek, ezt egyik vagy másik ideológiának alárendelni káros lenne.

- Az a lényege annak, amit csinálok, hogy összehozzak embereket, összehozzak olyan együttgondolkodásokat, amiből tett születik. Az összes provokációm most már sokkal csendesebb, mint azelőtt volt. Akkor egyfajta ifjúi hévvel kezeltem minden dolgot, és a hitem erősebb volt a tudásomnál. Ma már kicsit bölcsebb vagyok és elfogadóbb. Több mindent be tudok építeni abba, ami nem állít meg. Tehát nem érzem úgy, hogy mindennek pontosan igennek vagy nemnek kell lennie. Sokkal színesebb számomra a világ, sokkal olyanabb, hogy abban van a változás, hogy nem egyforma, abban van a szépsége, hogy minden megújulva más. Ezt viszont karban kell tartani. Ezt egyfajta tudati összetartozással kell működtetni. Mert a hova-tartozás jelenti azt, hogy én azt mondhatom, ide tartozom, veszprémi vagyok, bakonyi vagyok, hegyi ember vagyok. Az egyéni tudat mellett kell a valahová tartozás tudata. És így érzem azt fontosnak, hogy az én szervezésem a valahová-tartozás tudata legyen. De nemcsak a saját magam számára, mert én akkor érzem jól magam, ha átjárhatom ezeket a közösségeket. Tehát nem egy szekértáborban gondolkodom. Van sok kis közösség, ami persze sokféle. Tehát nem ennek az ellentéte, hanem más-más. S most tényleg nem sorolom fel, hogy mi minden működik… Már nem tudom megállítani őket.