Vasárnap este Barbara Hendricks és a Magnus Lindgren Quartett koncertjével zárult a harmadik Veszprémi Ünnepi Játékok – az esős idő miatt a Március 15. úti Sportcsarnokban. Ezen kívül volt még démoni nagybőgős, borostás magánnyomozó és lovecrafti paranoia.

Korán érkeztem, így volt időm kiátkozódni magam az esőhelyszín miatt, és megfigyelni a közönséget. Komoly szociológiai tanulmányt ne várjon tőlem senki, annyit azért meg tudtam állapítani, hogy elég vegyes az összetétel, ünnepélyesen kiglancolt kispolgárok keveredtek felvágósokkal és flegma vagy izgatott zenebuzikkal. Az idősebb korosztály persze túlsúlyban volt, talán a jegyárak, talán a sznobhatás miatt. Ugyancsak többségben voltak a hölgyek, ezt szemre is meg lehetett állapítani, no meg abból, hogy amíg én gond nélkül bejutottam a mosdóba, addig a női wc-nél kisebb sor torlódott fel. A várakozás perceit a hostess-csajok stírölésével ütöttem el, immár a sajtónak kiutalt szamárpadról, mivel a közönségben meglepően kevés akadt a jó nőből. „Mi lehet ennek az oka?” – morfondíroztam. Ezért is a gének a felelősek? Vagy a neveltetés? Súlyos kérdések ezek.

A felvezetést egy veszprémi zenész, Rozsnyói Péter zongorafutamai adták, és könnyed játéka jó kis „olyan, mint ha” képzelgésekhez adtak alapot. Én azt vizionáltam, hogy zenéje olyan, mint ha egy régi házivideókból összevágott film aláfestése lenne. Kicsit sérült már a szalag, néha ugrál, néha csíkos – és persze fekete fehér. A sztori egyszerű, egy szerelmi kapcsolat legszebb pillanatait és hullámvölgyeit láthatjuk felváltva. Először minden szép és jó, sok mosoly és kéz a kézben rohangálás, majd nagy veszekedések, könny és pofon, magány és depresszió, ezután érzelgős kibékülés, és az egész kezdődik elölről. Rozsnyói maradt a színpadon, és jött két társa, Barcza Horváth József és Szőke Nikoletta, akik révén volt valami vicces összekapcsolódás az est sztárvendégeivel kapcsolatban, melyben szerepelt egy nagybőgőnek szóló repülőjegy (pontosabban annak meg nem vétele) és a Montreauxi Jazz Fesztivál, de a részletekre már nem emlékszem. Összeszokott triójuk is ízig-vérig jazzt játszott, ám engem igazán a nagybőgős Barcza Horváth József ragadott meg. Egészen a háttérbe szorult, és nem csak azért, mert épp csak alig hallhatóan szólt, hanem mert fekete pólója teljesen beleolvadt a színpad hátulját képező lila kavargásba. Ám pont ettől tűnt úgy, mint ha csak egy ütemesen bólogató kopaszodó fejből és egy démonian rángatózó alkarból állna, ami dögösen pengeti a nagybőgőt. Kísérteties látvány volt.

Az előzenekar után érkezett a Magnus Lindgren Quartett, akiknek tiszta, profi jazz-játéka is pont azt szolgálta, hogy minél meglepőbb legyen, mikor belép Barbara Hendricks. A társulás korábbi fellépésein a magyar sajtó azon fanyalgott, hogy egy operaénekesnő nem tud jazzt énekelni. Oké, ez lehet, hogy így is van, de sokkal valószínűbbnek érzem, hogy a két, igen csak eltérő műfaj párosítása sokakat zavar. Engem speciel nem, hallgattam már elektronikával és funkyval megkutyulva is, így ez meg se kottyant. Sőt, egészen magával ragadott, a svéd négyest már említettem miért, Barbara Hendricks pedig a csodálatos hangjával, amiből még az „egyedülálló iskolázott”-ság után is ki lehetett hallani a valószínűleg gyerekkorában beléivódott gospeles ízt. No meg a gyengéim a nagydarab néger nénik (bocs, de a politikailag korrekt „molett afro-amerikai hölgy” nem alliterál, és nem is hangzik olyan jól).

A varázslat a koncert végéig hatott, és míg néhányan apránként elhagyták a sportcsarnokot (őket valószínűleg a már említett párosítás furcsasága zavarhatott), engem ismét elkapott az „olyan, mint ha” érzés. Barbara Hendricks és a svéd kvartett zenéjét egy olyan filmhez tudtam volna elképzelni, ami alapvetően egy krimi, némi furcsa felhanggal. A főhős egy klasszikus magánnyomozó, borostával és gyűrötten, szemébe húzott kalappal és szája széléből lefittyenő cigivel, aki a szokásos kalamajkákba keveredik az unalomig ismert helyszíneken. A megbízó persze egy megmentésre szoruló gyönyörű nő, a jelenetek többsége kocsmákban és lebujokban játszódik, az ellenfelek pedig egy nagyváros elvárt fenegyerekei, a maffiózóktól kezdve a korrupt zsarukig. Ám a whiskeygőz és cigifüst, könnyű csókok és gyors pofonok mögött valami nagyszabású, évszázadokon átívelő rejtély és misztikum áll, lovecrafti paranoia és hátborzongató természetfeletti. De amikor az embert elkapná a rettegés, vagy az „univerzum oly nagy és érthetetlen, míg én csak egy kicsi krumpli vagyok”-érzés, akkor jön a magánnyomozó frappáns poénja, vagy egy balhorog az operaház fantomjának állára, és a hangulat kizökken. De pont ettől kap az egész egyedi ízt.