Volt nekem egy macskám, a nevére már nem emlékszem, talán nem is adtam neki soha nevet, pedig a pályafutása igazán emlékezetes történet. Sorkatonai szolgálatom idején kaptam ajándékba parancsnokomtól, egy víg kedélyű, állatbarát századostól, aki szerintem tiszta szakmatévesztésből szolgált a hadseregben.

A katonatisztek tapasztalatom szerint ugyanis mogorva, rideg lények, ő viszont egy rakás macskát nevelgetett szeretettel a lakásában, s csak akkor ajándékozott el belőlük néhányat, ha túlságosan elszaporodtak. Büszke voltam, hogy abban az évben rám esett a választása. Leszerelésem előtt két héttel, egy borongós téli napon bízta gondjaimra cicakalickában a szegény állatot. A hosszú vonatozás alaposan megviselte, egészen hazáig keservesen nyivákolt, s mikor késő este odahaza eleresztettem a kertben, ő apró szőrgombolyaggá zsugorodva rögtön a bejárati ajtó küszöbére heveredett: szobamacska lévén nem bírta elviselni a hideget. Idővel mégis megbarátkozott az udvarral, s pár hónap múltán egy szakajtónyi utódot hozott világra.

Sokak szerint minden macska személyisége egyforma, de az enyém rácáfolt erre a tévhitre, mert markáns, kiforrott jellemmel rendelkezett. Már az első napokban emberi vonásokat fedeztem fel a pofiján. Elsősorban a nézése hasonlított emberi tekintetre, cirmos bundájában egy elegáns, kényes ízlésű, szeszélyes dáma rejtőzött, aki különcködéseivel hívta fel magára a figyelmet. Nem szerette például az egérhúst, rá se hederített a ház környékén garázdálkodó rágcsálókra. Mindezt először szobamúltjának tulajdonítottam, ám benne a puszta ösztön sem nyilvánult meg: egyszer feltálaltam neki egy haldokló példányt, de meg se szagolta. Bár először mindenféle táplálékot megevett, később már csak a vasárnapi ebédről maradt csirkeaprólékot majszolgatta, s előfordult, hogy napokig egyetlen falatra sem vágyott. Nemsokára észrevettem, hogy amikor valamelyik kölyke belekóstolt az ételébe, nem nyúlt többé a tányérjához. Ilyenkor szinte undorral vonult félre, és hideg futkosott végig a hátán, elképesztő látványt nyújtott, amint felborzolt szőrrel a bajszát nyalogatta fintorogva.

Második hasassága idején, míg általában ebben az állapotban valamennyi élőlény étvágya megnő, ő maga mindössze pár nyalásnyi tejet fogyasztott, később pedig egyszerűen eltűnt. Szörnyen lesoványodva, kölykei nélkül tért vissza, teljesen megfeledkezve anyai teendőiről. Napok múlva megtaláltam az újszülött, didergő árvákat egy szénakazalban. Mikor kosárkába gyűjtve áttelepítettem a szerencsétleneket udvaromba, és megpróbáltam őket szülőjük emlőihez tolni, macskám nemhogy szívesen fogadta volna kölykeit, némelyiknek inkább a fejébe harapott és újra elcsavargott. Így ment ez később is. Mint leányanya szégyenletes terhét, minden alkalommal elrejtette őket különféle búvóhelyeken, s ismét hetekre eltűnt. Én gondoskodtam róluk, s legtöbbjük elvadult, lelkibeteg cica lett a szülői gondoskodás hiányától.

Nos, macskám gyorsan öregedett, még alig volt két esztendős, és már úgy nézett ki, akár valami évszázadokat megért matuzsálemi lény, akit az élet vihara nem kímél. Vándorútjairól mind gyakrabban tért megtépázva vissza. Hol a nyakát, fülét marta meg valamelyik fajtársa, a farkát levágta egy erdei ragadozók részére eszkábált csapda, legvégül meg egy őrjöngő tacskó hegyes körmével kikaparta a bal szemét. Mi tagadás, horrorisztikus külseje mindenkit megrémített. Soványan, sántítva, félvakon, piszkosan és legyengülve agonizált naphosszat a küszöbön, egy-egy súlyosabb sebesülését nyelvével ápolgatva. Nem szívesen értem hozzá, attól tartva, hátha valami fertőzést kapok tőle, igaz, jó ideje nem is engedte magát megsimogatni sem: ha valaki megpróbált hozzányúlni, szőrborzolva elszaladt. Elnézve meggyötört testét és enervált hangulatát, néha úgy gondoltam, rászolgált a halálra.

Egy augusztusi estén, míg vacsorához készülődtem, hirtelen eszembe jutott, hogy az udvaron felejtettem könyvemet, melyet napközben a lugasban olvasgattam. Már sötétedett, és én nem akartam túl sok időt elvesztegetni odakint, ezért villámgyorsan cipőbe bújtam s kifelé iramlottam. Ahogy kinyitottam az ajtót, észrevettem, hogy a lábtörlőn fekszik vénséges, beteg cicám. Nem akartam zavarni pihenésében, hát úgy döntöttem, átugrom őt. A levegőbe emelkedtem, arra számítva, hogy majd a járda kövére huppanok, ám egyik talpam alatt valami puha tárgy aszott szét.

Az történt, hogy amikor a magasba ugrottam, macskám megrettent lendületemtől, és reflexből odébb surrant, éppen az én földre érkező lábam, zuhanó testem alá. Mondanom sem kell, súlyomtól a törékeny állat csontjai azonnal megroppantak, szíve és tüdeje szétpréselődött, orrán és száján át dőlt a vér, s mind a négy lábát átkozottul rángatták az idegek. Hosszú percekig tehetetlenül néztem haláltusáját a szürkületben, nem tudtam, hogyan segíthetnék rajta, látszott, hogy végzetesen agyontapostam. Végül tátott szájjal, nagy, üveges szemekkel a világba bámulva kimúlt, én meg egy lapáttal szemeteszsákba raktam és elástam hátul a kertben. Miután végeztem a szomorú művelettel, legnagyobb ámulatomra szinte az összes leszármazottját a halálos baleset színhelyén találtam: nyolc-tíz fiatal, torkos macska teljes egyetértésben lefetyelte alvadó vérét. Nem kergettem el őket, mert úgy véltem, ha már életében soha vagy alig, legalább most, halálában táplálja becsülettel az utódait. A néhány megmaradt vörös foltot azután nedves ronggyal felsúroltam, és egész éjszaka a véletlenül elkövetett gyilkosság víziója kínzott.

Két hét múlva megszólalt a telefon: egykori katonai parancsnokom, a százados hívott, rendszeresen érdeklődött sorsom felől. Beszélgetés közben szokás szerint rákérdezett a cicájára. Azt hazudtam, jól van, és bár néha kissé furán viselkedik, idén már a harmadik generációval gazdagítja udvaromat. Még aznap előkerestem fiókomból az egyetlen róla készült fotót, amelyet néhány nappal megérkezése után készítettem. Darabig nézegettem a képet, a kölyökmacska szép vágású, női tekintetét, vastag bundáján a fekete-fehér csíkokat, aztán az íróasztalomon fekvő könyv borítójára pillantva hirtelen ötlettel megfordítottam a fotót és ceruzával a hátlapjára írtam: Madame Bovary.