Már megint a sportcsarnokba szorultunk! Na jó, gyorsan túl akartam lenni a hisztin, lássuk, mit láttam, hallottam péntek este a Feszten. Mert ilyent még nem, amióta megrendezik Veszprémben a „Játékokat”. Már az is nagy fegyvertény, hogy Paco De Luciát sikerült elhozni, de amit produkált a Maestro a színpadon, nos, az minden várakozásomat felülmúlta.

Paco a 2004-ben megjelent Cositas Buenas albumát hozta el a veszprémi közönségnek e koncert keretében. A fellépés elején először csak egyedül játszott különféle fantáziákat, később csatlakozott hozzá zenekara: Montse Cortes és La Tana – ének; Antonio Serrano – harmonika, szintetizátor; Nino Josele – gitár; Alain Perez – basszusgitár; El Pirana – ütősök. Nagyszerűen váltották egymást a meditatív és virtuóz darabok, bemutatva azt is, hogy Paco De Lucia kiváló zenekart gyűjtött maga köré. A hölgyek bemutatták kivételes énekképességeiket, Alain Perez is elengedte kezét a basszusgitár négy húrján, de a legnagyobb ováció mindig a középen ülő Mester futamait fogadta, akinek öt ujjával pengetett témái nem csak engem babonázott meg.

Egyértelműen kiütköztek az arab zenei formák a muzsikában, különösen akkor, amikor Montse Cortes és La Tana énekeltek. A flamenco származási helye, Andalúzia a nyolcadik század elejétől hat évszázadon keresztül mór fennhatóság alatt volt, így talán nem véletlen a hatás. Viszont a produkció túlmutatott a műfajon, hiszen sok esetben kifejezetten jazzes futamok szólaltak meg a művészek keze alatt, ami még izgalmasabbá tette számomra a bulit. Szerintem még jobban felpörgött az egész a szünet után.

Szeretem azokat a koncerteket, amikor észre sem veszem az idő pergését, csak akkor kapok észbe, amikor a zenekar fogadja az ovációkat a ráadás végén. Nos, Paco De Lucia és csapata programja is ilyen volt, elkezdtem mérgelődni, amikor a show-végi bohóckodás után felkapcsolták a villanyokat a csarnokban. Utálok ilyen lózungokat leírni, de ez az este tényleg felejthetetlen volt. A kiváló muzsikához – csakúgy, mint Joey DeFrancesco esetében – hozzájárult a kitűnő hangminőség is.

Utóirat: szerintem egy hangversenynek akkor van vége, amikor a ráadás is lemegy. Ezt annak a jó pár tucat embernek mondom, akik a főműsor letelte után pánikszerűen rohantak ki a sportcsarnokból. Ha valamit nem szeretünk vagy ununk, arra nem kell eljönni. Persze, másnap mesélhetjük, hogy ja, mi voltunk pákódelúszián, olyan jól hangzik.