A veszprémi vár a török kor óta folyamatosan a katolikus egyház egyik legfontosabb központja a Dunántúlon. A 20. század vége meghozta azt is, hogy püspök helyett érsek székel a „Püspöki Palotában”. Jelenleg épp a Pördeföldéről származó Dr. Márfi Gyula érsek úr. A Veszprém Index őt kereste meg, beszéljen hivatásáról, mindennapjairól, hitvallásáról.

Index: – Lát valamilyen különbséget az egyes országrészek lakói, hívei közt?

Dr. Márfi Gyula: – A vasi, hevesi, zalai, veszprémi emberek között kisebb különbségeket észreveszek ugyan, nagyon lényegeset azonban nem. A vallásosság mértéke nagyjából ugyanaz mindenhol, az emberek többsége mindenütt katolikus, de ennek a katolikus lakosságnak általában csak 10–15 %-a gyakorolja a vallását. A többiek alkalmanként, mintegy szolgáltatást kérnek tőlünk. Ilyenkor is próbálok azonban rájuk jó hatással lenni. Ha olyan eset adódik, olyan munkát végzek, amikor teljesen kívülállókkal találkozom – fogadások, ünnepségek, például az egyetemi diplomaátadó –, igyekszem a magam módján, ha szavakkal nem is, de a jelenlétemmel evangelizálni, Krisztusból valamit továbbadni. Visszatérve a kérdésre, nincs olyan nagy különbség, ezért igazán kedvenc helyem sincs, mindegyiket kedvelem.

Index: – Nem zavarják a várbeli rendezvények, fesztiválok?

MGy: – A rendezvényeknek általában örülök, azoknak természetesen, amelyek nem erkölcstelenek. Inkább az zavar, amikor úgy érzem, hogy a vár üres és kihalt. Mindig álmodtam arról, hogy ebben a várban élet lesz, és ehhez valami kicsivel én is hozzájárulok. Gondolok itt, ahogy már említettem, a vár új lakóira. A rendezvények akkor zavarnak csak, ha túl sokáig tart a túl hangos zenebona. Maga a zene is érdekel. Ugyan a heavy metal nekem túl durva, de viszonylag távol áll tőlem az elvontabb, modern komolyzene is. A kettő közt mindent meghallgatok.

Index: – Miként vélekedik az egyház reformját célzó elképzelésekről?

MGy: – Már utaltam rá, hogy tetszett az, ahogy a zsinat megpróbálta közelebb hozni a teológiát és egyszersmind az egyházat az emberekhez, a világhoz. Nyissuk ki az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be, ahogy XXIII. János pápa is mondta, hogy a túlzott merevség, a túlzott formalizmus megszűnjék. A világi embereket jobban be kell avatni az egyház ügyes-bajos dolgaiba. Ezt helyesnek tartom, és örömmel tölt el, hogy egyre több civil lesz diakónus, lelkipásztori kisegítő. Fontos, hogy az egyház bent legyen a világban, hasonlóan, mint a kovász, amely érintkezik a környezetével, és hatással van rá. Attól ugyanakkor óvni kell az egyházat, hogy a világ rossz hatással legyen rá, a negatív jelenségek negatív irányban befolyásolják.

Index: – Milyen hatásokra gondol itt?

MGy: – Sokan várják el tőlünk, hogy legyünk liberálisabbak az erkölcsi kérdésekben, engedélyezzük az abortuszt, vagy legalább az abortusz-tablettát, az eutanáziát, az egyneműek házasságát, hogy ne tegyünk különbséget házas emberek és élettársak között. Ezeket én nagyon veszélyesnek tartom anélkül, hogy akár az egynemű kapcsolatban élőket szigorúan ítélném meg. Megpróbálok küzdeni e jelenségek ellen a magam eszközeivel, lehetőleg nem túl keményen és durván, amennyire lehet, szimpatikusan. Az a véleményem, hogy a túlhangsúlyozott szabadság megmérgezi a társadalmat, úgy, mint ha egy ételbe túl sok sót szórunk. A szabadságot alapvető értéknek tartom, a szabadság nélkül nincs íze az életnek. Szabadság nélkül a szeretet sem képzelhető el, és erkölcsről sem lehet beszélni. Az erkölcsi életnek a legnagyobb ellensége a janicsárképzés, a túlzott szigorúság, a minden lépést meghatározni kívánó figyelem, a semmi mozgásteret, semmi döntési lehetőséget nem hagyó szigorúság – így nem lehet nagykorú keresztény embert nevelni. Viszont a túlzott szabadság az ellenkező véglet, és úgy látom, hogy ma Magyarország, sőt, Európa is a vad liberalizmusnak a kínját szenvedi. Ami ugyanolyan rossz, mint a diktatúra, és nagyjából ilyen értelemben össze is tartozik a kettő. Az emberek jó része ma rab, mert túlságosan autonóm és független akar lenni, és ezért lábbal tiporja saját érdekeit és a másik emberét is.

Index: – Ezt hogy érti? Mondana néhány kézzelfogható példát?

MGy: – Gondoljunk csak bele, mindenkinek joga van ahhoz, hogy elváljon, de a gyermeknek is joga kellene legyen ahhoz, hogy családban nőjön föl. Ellenzem azt is, hogy embertársaim egynemű kapcsolatban éljenek és gyermeket neveljenek. A gyermek szempontjából létfontosságú, hogy apjával és anyjával élhessen együtt, a harmonikus pszichikai növekedéséhez ez elengedhetetlen. Egy szinglinek ma joga van, hogy úgymond szingliként valósítsa meg önmagát, akár gyermeket is nevelhessen, azonban szerintem nincs joga ahhoz, hogy megfossza eleve gyermekét az apjától. De ahhoz sincs jogunk, hogy egy magzattól megvonjuk a jogot, hogy megszülessék. Ehhez csak Istennek van joga, az embernek – az én fölfogásom – szerint, nincsen. Ha elindulunk, és egy bizonyos határt átlépünk a szabadság bűvöletében, akkor úgy járunk, mint amikor elsózzuk az ételt vagy túlzásba visszük a gyógyszert. Nem véletlen a mondás: ami kis mennyiségben gyógyszer, az nagyobb mennyiségben méreg. Én a szabadságnak a híve vagyok, a túlzott szigorúságot, a túlszabályozottságot nem szeretem, de még jobban félek – most a jelen szituációban – attól, hogy túlságosan elengedjük magunkat. Mindent megengedünk magunknak, és ezzel tönkretesszük magunkat, és így a társadalmat is.

Index: – Mit gondol a házasságon kívüli szexualitásról?

MGy: – A szexet is házastársak közt tartom ideálisnak. Egy szeretetkapcsolatban a másikra is figyelnek a partnerek, nem csak önmagukra. Vallom, hogy csak így teljesedhet ki a szexualitás. Nem véletlen az, hogy manapság annyian küzdenek különféle szexuális jellegű problémákkal. Az ő kapcsolataikból hiányzik a szellemi odafordulás a partnerük felé, ez pedig elengedhetetlen.

Index: – És hogyan tekint a nem hívő, de becsületes emberekre?

MGy: – A nem hívőket, akik nem vallásosan ugyan, de erkölcsösen és tisztességesen élnek, elismerem. Azt gondolom ugyanakkor, hogy őbennük is van legalább valami rejtett vallásosság, az ősök hitének még a génekben jelen lévő maradványa, ez a bizonyos vallásosság, ami nem nyilvánvaló a külvilág számára. Hasonlóak ők egy gyümölcsfához, amelyen tavasszal még nem látjuk a gyümölcsöt, azonban tudható róla, hogy megédesíti majd életünket.

folyt. köv.