Hétfőn kezdődött a Veszprémi Nyári Fesztivál keretén belül a Világjava estek elnevezésű sorozat az Óváros téren. Mbaya Ndiaye és az Afromagic Band volt az első bemutatkozó, tegnap a Nakaira együttes prüntyögött, ma este pedig a Mascarades együttes zenél.

Nem tehetek róla, de ha a „buzuki” (bouzouki) szót hallom, heves tikkelés fog el, ennek biztos van valami köze Delhusa Gjonhoz, így aztán a ma estét kihagyom. Ugyanezért nem látogattam meg a tegnap esti előadást sem, felvállalva, hogy szűklátókörű sznobnak nézzenek. Ez van, de nem vagyok oda a balkáni és mediterrán népzenéért. Az afrikai ritmusok már jobban érdekelnek, így inkább a hétfői koncertet választottam a repertoárból, és az elég is volt ahhoz, hogy nagyjából képet alkothassak a mini-rendezvény sorozatról. (Ha mégsem, a cikk alján, a Hozzászólás gombra kattintva lehet helyreigazítani.)

Hétfőn tehát Mbaya Ndiaye és az Afromagic Band lépett fel az Óváros téri színpadon, akik állítólag szenegáli, zairei, kenyai és magyar zenészekből állnak, ám én csak egyetlen átlagosnál sötétebb bőrű figurát láttam a színpadon (Izé, mi most a politikailag korrekt elnevezés? Le vagyok ragadva az afro-amerikainál, de az ugye ide pont nem passzol.), a többiek lehet, hogy az egykori gyarmatosítók leszármazottai, vagy épp utólag betelepülők, akiket vonzott a fekete kontinens varázsa, hogy aztán lenyúlva az ott élők ritmus- és dallamvilágát, inkább Európában turnézva keressék meg a szafarira valót. Vagy páran hiányoztak. Vagy a szemem rossz. No, de a lényeg a koncert, ami végül is nem volt rossz.

Egyszerűbb, nem túl bonyolult jazzes alapokat zúdítottak nyakon szuggesztív afrikai dobszólókkal és énektémákkal, ami alapjaiban nem egy rossz ötlet. Bár annyira letaglózó sem volt, és a hangzás is messze volt a tökéletestől. Mbaya Ndiaye mindenesetre lelkiismeretesen próbálkozott, hogy a veszprémi közönséget felpörgesse, ám azok megelégedtek az ücsörgéssel és a söröspohár markolászással.

Apropó ücsörgés. Ha egy szabadtéri koncertnél székeket telepítenek a színpad elé, azzal nagyjából ki is nyírták a bulit. Már persze, ha egy alapvetően táncolható zenéről van szó, és a fenti pont ilyen. A fene se fog a mélán ücsörgő polgárok árgus tekintete előtt rongylábazni. Ha viszont nincs hely és mód a zene okozta eksztázis heveny rugdalózással való levezetésére, akkor maga az eksztázis is elmarad. No most lehet, hogy eleve ez volt a cél, azaz azt a réteget tekintették a szervezők célközönségüknek, akiknek már amúgy sincs sok kedvük önfeledten ugrabugrálni, ráadásul másnap vár a munka, és különben is, ki ügyel addig a gyerekre, nehogy véletlenül elemelje a popcornárus fáradtságosan kipattogtatott áruját, csokiöntettel együtt. Ám ekkor viszont pont az az élmény marad el, ami az ilyen típusú utcai rendezvények esszenciája, nevezetesen, hogy az ember ott is jól érezze végre magát, ahol máskor csak munkaügyben jár, vagy azért, hogy feladja a havi feladni valókat. Ami miatt az alig másfél hete végetért Utcazene fesztivál annyira jó volt. Vagy figyelmeztessék a nézőket, hogy ez nem „olyan” buli, és lehetőség szerint nyakkendőben, szigorúan harminc éven felül, és minimum egy gyerekkel látogatható csak a rendezvény.

A precízen elhelyezett ülőalkalmatosságokkal marad a távolságtartás, mind a zenétől, mind a felszabadultságtól. Ami már csak azért is vicces, mert az est alcíme úgy szolt, hogyaszongya: Közel Afrikához…