Így hívták a görögök Korcsula szigetét: Korkyra Nigra, mert a sziget fekete (zöld) volt a fáktól. Aztán jöttek a velenceiek, és a jó minőségű fenyőt kivágták – ezeken a cölöpökön (többek között) nyugszik a városuk. Ma már kicsit kopárabb a sziget, amit a rendszerinti járatú erdőtüzek csak erősítenek. Én – mint dohányos és erdőjáró – sohasem fogom megérteni azokat, akik eldobnak egy csikket, vagy nem ittak eleget, hogy rendesen lehugyozzák a tábortüzet, ha már ebben a melegben raktak tüzet…

Tegnap találkoztunk egy magyar családdal. Azt kérdezték tőlünk, hogyan találtuk meg ezt a helyet: hiszen sem az interneten, sem az irodák kínálatában nem szerepel a sziget ezen része. Mer’ ők a másik oldalon vannak, az is szép, de ez hihetetlen. Tudom. Ide nem turisták, hanem barátok járnak. Itt nincs kacsaúsztató az úszni kevésbé tudó alföldinek, itt méteren belül nem ér le a lábad, és tele van sünnel (a tiszta víz lakmusza), tengeri csillaggal, élettel a víz. Mert tiszta. Ide akkor jössz, ha ismered, hova jössz, és ide akarsz jönni. Ez egy ilyen hely. Én – nyaranként – itt nőttem fel. Nagyon enyhe túlzással azt is állíthatnám – itt érzem magam OTTHON. És ha tehetném, itt élnék egész évben.

A vendégek között van szlovén pilóta, bosnyák feleség, német különc, szerb akadémikus, magyar színész. A táj szerelmesei együtt poharazgatnak délutánonként a helyi borokból, és különböző nyelveken kommunikálnak különböző sikerrel. Ez EURÓPA. Vagy legalábbis ilyennek kéne lennie.