Dresch, az jó
Beküldte Kamil -
Balatonfüredi Művészeti Fesztivál 2006. június 29-től július 13-ig. Kunstfestival – szerepel a magyar felirat alatt, hogy biztosan értse a Balaton-parti vendégsereg, mely nyomokban tartalmazhat német turistát is. Ebben az idegen nyelvű feliratban az idei balatoni szezonra vonatkozó végtelen optimizmus tárgyiasul, s – fesztivállal telerakott világunkban – hasonló mértékű bizakodást érzek már a programsorozat puszta gondolatában is.
Kunstfestival ez tehát, bár inkább mondanám kunsztfesztiválnak, mivel a programsorozat a legkülönbözőbb előadókat vonultatja fel estéről-estére, bemutatva egy-egy műfaj főleg magyarországi nagy kunsztjait.
A nyolcvanas évek alternatívjai közül a Trabant, a Balaton, a Kontroll, a Happy Dead Band és az Európa Kiadó szerepel a programban, s ők mindenképpen benne vannak az első hatban, ami eszünkbe jut ebből a korszakból (a hatodikat mindenki válassza szabadon). Az Európa Kiadó tavaly tartotta búcsúkoncertjét, majd ezt néhány legutolsó koncert követte, a legeslegutolsók után pedig megkezdte a na, most már tényleg nem koncertezünk többet című sorozatot. A kissé nehézkes búcsúzásnak én lévén rajongó nagyon örülök, és annak is, hogy a Kontroll is össze-összeáll az utóbbi időben, annak pedig még jobban, hogy ilyen tömegben látogattak el Füredre a nyolcvanas évek idoljai.
Komolyzenélni a Mendelssohn Kamarazenekart, Veszprém egyik exportcikkét hívták a fesztivál szervezői, a népzenét Muzsikásék és az utóbbi években igencsak sokat szereplő Petrás Mária képviseli majd 10-én Jandó Jenővel. De mindezek mellett lesz könnyebb műsor is Fábry Sándorral, lesz Kaláka és lesz Zséda is. Szóval Magyar Anyák és szimatszatyros rockerek is fussák végig a programot, hátha találnak valami kedvükre valót. És azt hiszem, ezzel a mondattal össze is foglaltam a Balatonfüredi Művészeti Fesztivál koncepcióját, hiszen sokfélét nyújt, és mindenből igyekszik a legjobbat, de legalábbis a legnépszerűbbet adni. Engem, a minden művészkedéstől elájuló sznobot, a jazz-esttel sikerült Füredre csábítani.
Az Anna Grand Hotel a nem készült el a színházteremterem magyarázat kíséretében nem először szívatta meg különböző kulturális események szervezőit és nézőit ebben az évben. Ez a koncert is ott lett volna, de nem ott volt, hanem a Balaton Szabadidőközpont szabadtéri színpadán. Ha a hostess hölgyek a bejáratnál a mosoly és a jegy mellé útbaigazítást is adtak volna, akkor nem csatlakoztam volna én is ahhoz a kis csapathoz, ami végiglátogatva az edzőtermeket és betévedve a moziterembe, végül megtalálja a színpad felé vezető utat. Az 1500 Ft-os jegyár viszont olyan kellemes meglepetés volt, hogy ez a kis séta direkt jólesett.
Dresch és Namisłowski. Ennek a két névnek már az együttemlítése hallatán is a földön fetreng az élvezettől az, akit érdekel a kelet-közép-európai népzene és a jazz ötvözete. Namisłowski Lengyelországban művel valami hasonlót, mint Dresch itthon, csak az ő játékában jobban felismerhetők a klasszikus jazz fordulatai, mint szabadabban játszó magyar kollégáéjában.
A két zenész nemcsak stílusában művel hasonlót, hanem mindketten szaxofonosok, ami miatt szégyen ide vagy oda az első programpont (Szabados György Bartók-zongoraestje) alatt csakis arra tudtam gondolni, hogy mi lesz, ha ezek együtt fújnak, te jó ég!
A Dresch Quartet Dresch Mihály, Baló István, Szandai Mátyás és Lukács Miklós felállásban játszott, s ebbe az összeszokott négyesbe lépett be a vézna lengyel, Zbigniew Namisłowski. Tényleg kicsit úgy mozgott a színpadon, mint egy vendég. Bizonytalanul rendezgette papírjait a kottatartón, a tőle megszokott, már-már kifejezéstelennek ható pókerarccal ülte végig a cimbalom- és dobszólókat, és figyelte Dresch futamait, amik igen húzósra sikeredtek aznap. Aztán, ha Dresch intett neki, felállt és fújt ő is, a közönség meg hangosan bólogatott.
Dreschék közös múltjukból fakadó helyzeti előnyét csak az első számnál véltem kihallani a játékból. A koncert végére fokozódott a nemzetközi helyzet, és a színpadon is összebarátkozott a magyar meg a lengyel, a két jóbarát. Ebből a koncertből mégis leginkább a cimbalmos Lukács Miklós és Dresch Mihály játékát vittem haza.
Anekdota-féle következik. Van egy ismerősöm, aki mindig mindenkiről megmondja a tutit. Szerinte Szabados György túl erős zenészegyéniség ahhoz, hogy többedmagával jó zenét csináljon, Binder Károlynak baj van a ritmusérzékével, Kovács Ferenc meg jól hallhatóan keveset gyakorol Ő egy olyan ember, akinek a legnagyobb nevek viselői sem elég jók. Dreschről csak ennyit szokott mondani: Dresch, az jó.