Nyáron az ember csupaszra vetkőzik, égeti bőrét a napon, lubickol a Balatonban, külföldön nyaral, szabadtéri rendezvényekre jár, utcazenén csápol piásan. Talán mégsem én vagyok az egyetlen perverz csodabogár ebben a városban, aki ilyenkor is gyakran a hűs szobát választja és a programbőség vagy a kánikula elől a betűk jóleső hullámaiba menekül, netán hajlamos könyvet csomagolni útitáskájába.

A „strandkönyv” kifejezés olyan olvasmányokat jelöl, amelyek kimondottan a part mentére íródtak. Az ilyen könyv nem igényel túlzott koncentrációt, lerakható a közepén és egy csobbanással később zökkenő nélkül folytatható. Ez mintha kizárná, hogy az ilyesfajta olvasmány egyben irodalmi élmény is legyen, de cáfolatul hadd ajánljak néhány lazán befogadható kötetet a napégette fövenyre. Persze főleg azokra az olvasókra számítok, akik a csalóka napfényben sem feledkeznek meg az élet árnyékos szegleteiről.

Számomra ilyen ideális strandkönyv például Andrzej Stasiuk Fehér holló című kalandregénye, amely egyébként kemény télben, hóban és fagyban játszódik, tehát még hűsítő jégkrém helyett is megfelel. A lengyel közelmúlt körülbelül hasonló pályát írt le, mint a magyar, számos párhuzam és a közös lelki alkat is megfigyelhető a két ország utóbbi évtizedeinek történelmében. A „két jó barát” közismert népi fordulata is aligha véletlen.

Talán felelőtlen megállapításnak tűnhet, de Stasiuk regénye szerintem csaknem gond nélkül átültethető volna magyar környezetbe. Alakjai pontosan abból a generációból származnak, amelyek a kilencvenes években megteremtették a rendszerváltás utáni irodalmat, a lengyel író könyve azonban sokban különbözik a magyar szövegközpontúság virtuóz úttöréseitől. Bár művét két idősíkon futtatja, az olvasónak nem okoz különösebb megerőltetést, hogy a paralel linearitásra épülő egyszerű rendszert átlássa, s ami a legfontosabb: nem kell minduntalan az írói trükkökre és nyelvi mechanizmusra figyelnie, hiszen itt alapvetően a történeté, a korszaké és a főszereplőké a főszerep. Nem a szöveg diktál, hanem a tárgy, ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy a nyelv ne volna ügyesen kimunkálva. Jól megírt, ám a krónikus szétírástól mentes kalandregény a Fehér holló, melyben Stasiuk mágikus Odüsszeiává gyúrja saját nemzedékének talajvesztését.

Természetesen a közeg és cselekmény felcserélhető, szinte csak esetleges talaj a könyvben: öt harmincas éveit taposó fiatalember elindul a lengyel hegyekbe, annak reményében, hogy valami értelmet és célt találnak a Semmiben. Mint Bruno Ganz Lisszabonban, a Fehér városban, Alain Tanner filmjében, szeretnének kilépni az időből, mert valamilyen oknál fogva nem találják odalent a közép-kelet-európai valóságban a helyüket. Stasiuk még az évet is jelöli: 1993-at írunk, abban az időben járunk tehát, amikor a régi rend felbomlásával egy új korszak volt születőben, s a hatvanas évek generációja egy kis lelki vákuumba, értékzavaros korszakba csöppent. Ahogy a szöveg mondja: abban az időben vagyunk tehát, amikor a „véres dzsekik helyébe dzsekigyárak” kerültek. Az öt fiú közül azonban kettő konkrét céllal, önmaga elpusztításának titkos vágyától vezérelve indul el, míg a másik három csupán kísérőként, kamaszos kalandvágyból csatlakozik hozzájuk. A baljós kirándulás persze szükségszerű tragédiává érik a hóviharban, a Stasiuk által félelmetes Semmivé festett hegygerinceken. Az egyes szám első személy talán az egyetlen olyan pont, ami posztmodern leleményről árulkodik a regényben: az elbeszélő ugyanis mindvégig kiegyensúlyozott, néma tanú marad, miközben társai mind-mind egy-egy jellegzetes személyiség megtestesítői. Szinte már olyan érzésem támadt olvasás közben, mintha csupán a szerző belső alakváltozatai volnának. A szöveget az is szimbolikussá teszi, hogy bár egy konkrét bűn elkövetése miatt menekülnek a néptelen fagyban, az őket üldöző törvény mégsem mutatkozik, mintha tulajdonképpen a nagy semmi, vagy önmaguk, még inkább a halál elől próbálnának elmenekülni.

A Fehér holló ennek következtében igazi halálregénnyé érik az utolsó száz oldalon, ami szerencsére kiigazítja korábbi gyenge pontjait. Mert ami erénye, részint hátránya is a könyvnek: a lengyel szerző ugyanis „Hogyan lettem író” című önéletrajzi vallomásához hasonlóan néha túlságosan felsorolásszerűen mutatja be a generációs relikviákat, ami olykor sajnos kioltja a feszes cselekményívet. Persze ez a retrós felsorolás nekünk magyaroknak is érdekes lehet, nemcsak a „Kloss kapitány” vagy a „Négy páncélos és a kutya” említése miatt. Az ismeretlen nevek mögé körülbelül azok az arcok saccolhatók, melyek annak idején nálunk is jelen voltak, így például Zenon Laskowik helyébe talán beilleszthető Hofi Géza, Kora Jackowska helyébe Kovács Kati, a Sport és a Popularne cigaretták pedig nyilván olyasfélék lehettek, mint nálunk a Symphonia vagy a Kossuth. És akkor még nem beszéltem a korszak önpusztításra használatos keleti márkáiról, a vodkáról, a tisztaszeszről és a Volga nevű orosz autócsodáról. A gyakran nosztalgikus jegyzékre emlékeztető szövegrészletekért azonban mindvégig kárpótol a mitikus közeg. Stasiuk regénye nemcsak a Wajda-filmekből ismerős Márvány- és Vasemberen túli generáció, egy elveszett zárványnemzedék regénye, de minden irodalom egyik nagy kérdését is magában hordozza: hogy végső soron „mi a szar is ez?” Mármint az élet. Helyes befejezés, hogy Stasiuk elhallgatja és ránk bízza a választ.

Akinek mindez mégis túl meggondolkodtató és komor szövegnek tűnik a partra, hadd ajánljak egy holland receptet. Irigylem ezt a fickót – legtöbbször erre gondoltam, Arnon Grunberg novelláinak olvasása közben. Fiatal, állítólag jóképű holland fiatalember, aki Amerikában (is) él, ráadásul nagyon jól ír és még sikeres is. Az Ínyencek című kötetének novellái jellegzetesen rövidek, felépítettek, cselekményesek és szórakoztatók. Grunberg szereplői és történetei egy különös, néha abszurd világban mozognak.

Persze nem kell ahhoz túlságosan elereszteni a fantáziánkat, hogy abszurditásokra bukkanjunk a világban, ám Grunberg szűkszavúsága, pattogó dialógusai, fegyelmezett kereksége arra enged következtetni, hogy ha fel is használja a valóságot, nyilván jócskán átalakítja azt a maga számára. Így lesznek ezek a novellák élvezetes kis sztorik, bennük a főhőssel, aki mindig furcsa helyzetekbe keveredik, érdekes, olykor elviselhetetlen emberekbe botlik, de flegmatikus sodródásán szinte semmi nyomot nem hagynak ezek az események. Ám ezek a jó kis történetek, remek sztorik önmagukon túl is jelentenek valamit, és kirajzolódik egy jellegzetes mesélő karakter, amelynek – életrajzát tekintve - nyilván igen sok köze lehet Grunberg valós személyéhez.

Végezetül egy klasszikus, talán már csak a könyvtárban fellelhető angol darab. Szórakoztató, szinte habkönnyű olvasmány – üdítően pesszimisztikus világképe ellenére. Még néhány éve, a Gépnarancs olvasásakor eldöntöttem, hogy akarok még valamit látni Anthony Burgesstől, hiszen kultikus műve azt ígérte: sok minden rejlik még ebben az íróban. Nos, nem csalódtam, s ha nem is nyújtott ugyanolyan élményt, az Egy tenyér ha csattan mégis magával ragadó, remek kis regény, persze a szerzőhöz híven egy súlyos gondolattal. Ez a gondolat pedig a következő, idézem: „…. a világ szörnyű hely, és napról napra csak rosszabb lesz, és nem számít, mennyire akar valaki kellemesen élni, attól még a világ rohadt marad, és nem érdemli meg, hogy benne éljünk.”

A regénybeli Howard nevezetű átlagos angol kispolgár jut erre az álláspontra. De nem Howard szemszögéből figyeljük itt az eseményeket, az író ugyanis Howard feleségének primitív elméjén szűri meg, meséli el a történteket, s mint a Gépnarancsban, itt is kitűnik a szerző nyelvi leleménye: megragad egy nyelvi teret, egy jellegzetes hangba költözik, ez esetben a butuska, felszínes háziasszony-feleség orgánumát imitálja nagyszerűen, s mindent e korlátolt jellem ingerületei szerint láttat.

A történet: miután Howard sok pénzt nyer egy vetélkedőn irodalmi témakörben - mindent lefényképező remek memóriája segítségével -, s a pénzt megsokszorozza lóversenyen, feleségével világkörüli útra indul. Amikor pedig hazatérnek, megpróbálja kivitelezni hátborzongató tervét, amely még korábban fogant meg a fejében. Hogy mi történik ezután, nem írom le. Burgess könyve a világháborúk után, a nyugati fogyasztói társadalmak első nagy robbanásának korszakában íródott. A szerző sohasem volt jó véleménnyel az emberi társadalomról, s ebben a könyvében Janet lesz a megtestesítője az elszellemtelenedett, gazdag múltját és kultúráját eláruló, pénzben dagonyázó emberiségnek. Howard kísérletet tesz arra, hogy a pénz segítségével beolvadjon ebbe az üres gépezetbe, de végül nem találja az életet élhetőnek. Szomorú, nyomasztó tapasztalat, ám szatirikus éllel, Janet szavaival tálalva, igazi fekete komédia. Érdemes levinni a strandra.