Az ember megálmodni sem képes, hogy mennyi időt töltöttünk együtt Mártival. Egyedül voltunk, ami tett még két lapáttal barátságunkra, a szó pozitív értelmében. Csacsogtunk, stíröltünk, éltünk – és épp javában focivébéztünk, amikor is meghívást kaptunk Sopronból. Mert akkor még Robi Sopronban dolgozott. Ő is egyedül volt.

Robi nem szerette a focit, illetve nem mutatott olyan heves érdeklődést a vb iránt, mint mi – lányok. Ezért kapóra jött, hogy végre valakit mi oktathatunk ki arról, hogyan is állunk vébéileg. Agglegény barátunk hősiesen próbált helytállni, de akarata általában heves horkolásba fulladt. Pár orrcibálással és piszkálással azonban mindig sikerült helyre billenteni a csendet, és fülelni Knézy Jenő bá legendás közvetítéseit.

Elhatároztuk, hogy életünk legfontosabb mérkőzésén – a Spanyolország–Portugálián – ha törik, ha szakad, nem hagyjuk Robit elaludni. Több napos tréning alá vetettük: tudniillik, hogy ezt muszáj látnia, meg ennél jobb nincs is, és hát tulajdonképpen ezért él az ember. És amennyiben elalszik, soha többet, és nem is jövünk, és felejtsen el minket úgy „amblokk”. Klasszikus női terror. Bevált, mint mindig.

A meccsnap reggelén – biztos, ami biztos – tudattuk Robival, hogy akkor ma lenne a nem elalvós nap, és tegyen valamit annak érdekében, hogy egy pinduri kíváncsi-feszültséget fedezhessünk fel arcán. Mert hát szurkolni kell ma, de hogy kinek, az majd este kiderül. Nem kell elkapkodni. Számoltuk vissza az órákat, perceket. És megpróbáltuk valahogy elcsapni soproni nyaralásunk legfontosabb napját. Este megvacsoráztattuk a hazatért Robit, és már jóval a meccskezdés előtt bevezényeltünk mindent a szobába.

Szorosan a képernyő előtt két párna, ágy kibélelve, chips és kóla, no meg maláta Robinak, aki a sörgyárral szemben lakott. És végre elkezdődött: „Jó estét, jó szurkolást…”, csapatösszeállítások, precíz knézys adatok és a bevonulás kissrácokkal. Majd a várva várt himnuszok és a közelik. És csak sóhajtoztunk és nem hittünk a szemünknek, hogy ilyen szép pasik is élnek ezen a Földön… És akkor eldöntöttük, hogy megosztva szurkolunk. Vegyes csapatokat állítottunk össze magunknak, amikre csak mi, nők vagyunk képesek. Robit meg se kérdeztük, kinek szurkol, mert abból csak vita lett volna. És elhangzott a kezdő sípszó, és egyöntetűen néztünk egymásra barátnémmal, mára ennyi elég volt a napból. Jóéjt kívántunk, és lefeküdtünk focistásat álmodni.

Másnap reggel kis cédula várt minket az asztalon. Jól beidomított és széttréningezett barátunktól: „Spanyolország–Portugália: 2-1 – és tényleg jó meccs volt.”

A minap jutott eszembe, hogy ha egyszer majd megtehetem, szervezek „csak nőknek” egy rózsaszín, pletykás, koktélos sátrat, ahol nem az unalmas lesekről, meg taktikákról lesz szó a focivébé alatt, hanem tényleg a fontos dolgokról. Focista feleségekről, szép focistákról, mezszínekről és szabásokról, csukákról és hajviseletekről, lábformákról – és mindenről, amiről ez az élet szól.