Igazán komoly meglepetés eddig a 2006-os németországi világbajnokságon sem született, a nagy futballhagyománnyal rendelkező nemzetek többnyire gördülékenyen, máskor nehézségek árán teljesítették kötelezettségüket, néhány esélyesnek látszó szimpatikus válogatott idő előtt kihullt, s van még a szerencsés középszer. Nézzük meg, a csoportmérkőzések után ki tűnik pillanatnyilag világbajnoki győztesnek.

A focikedvelő élete leírható akár a világbajnokságok történetével. Én ’86-ban kezdtem, tizenkét évesen, a szovjetek által bekapott hat nullás magyar tragédiától megtörten és persze Maradona diadalával. Aztán a németek győzelme következett a ’90-es olasz finálén, amikor visszavágtak Argentínának, bár akkor már csak fél szemmel figyeltem, mert fantáziámat a női mellek és Kafka lidércnyomásos világa bolygatta meg. Az amerikai torna döntőjét egy budapesti laktanya segélyhelyén néztem, az ügyeletes tiszt az összes bennmaradt bakának engedélyezte, hogy végigszurkolja a meccset, ahol végül szegény Baggio kihagyott tizenegyese adta a trófeát a brazilok kezébe. Majd jött a franciák sikerszériája ’98-ban, hazai pályán, a saját stadionjaikban, Zidane góljaival, négy évvel később pedig az új évezred első vébéje Japánban és Dél-Koreában, újabb brazil arannyal, Ronaldo lábának köszönhetően.

Most hát itt vagyunk, 2006-ban, Németországban. A nyolc csoport sorsolása első ránézésre kiegyensúlyozottnak látszott, szinte mindenütt két erős gárda és két gyengébb tizenegy mérkőzhetett. Számos újonc lépett színre, főként afrikai színekben. Bár az afrikai csapatokat általában senki sem látja továbbjutásra érdemesnek, mint általában, a terjedelmes kontinensről néha mégis a tizenhat közé lép egy-egy válogatott. Az egyik szerencsés kiválasztott ezúttal Ghána, mert legyőzte Csehországot és – miközben Mr. Bush éppen Budapesten mondta történelmi beszédét – az amerikaiak ellen játszott meccsét is megnyerte. Láthattuk még Togót és Angolát is, ők ketten simán kiestek, Elefántcsontpart viszont kissé megszorongatta csoporttársait és legalább megverte 2-1-re szerdán a szerbeket, akik bizony ezen a vébén borzalmasan szerepeltek, főként az Argentínától elszenvedett hat nullás vereség volt számukra végzetes. (Tunézia péntek este játszik mindent eldöntő ütközetet a hektikus Ukrajnával.)

Az európai válogatottak közül még a lengyel csapat bizonyult igen gyengének, a játékuk sajnos kísértetiesen emlékeztet a miénkre, rossz passzok sokasága, kevés futás és gyors elfáradás meg krónikus góltalanság jellemzi őket, végül azonban a kieső Costa Rica ellen bebizonyították, hogy mégsem teljesen bénák. Egyébként a kelet-európaiak úgy általában nem különösebben jeleskedtek, Horvátország és Csehország is kiesett, pedig az első meccsükön a cseheket még a döntőbe várták. De lerobbant Koller, és nem segített rajtuk a felépülőben lévő Baros sem, aki kétségbeesetten próbált gólt szerezni az olaszok ellen.

Az eddigi továbbjutók tehát – Ghána menetelésén kívül – nem okoztak különösebb meglepetést. A nagy múltú európai futballnemzetek, Olaszország, Anglia, Hollandia, Spanyolország, Portugália és Németország többé-kevésbé biztosan vették az akadályokat, sőt a házigazdák most talán a legkiválóbb formájukat nyújtják, nem csodálkoznék azon sem, ha döntőbe jutnának, mi több, jelenlegi erejüket nézve akár meg is nyerhetik a kupát. Persze a dél-amerikai vadak ezt megakadályozhatják, hiszen itt van mindjárt Brazília, a focitörténelem rekordere, ez az 5 darab világbajnoki címmel büszkélkedő nemzet, az új generáció tagjaival, akik több mint egy évtizede szaggatják a hálót sikeresen, és hatalmas sztárok zsonglőrködnek a keretükben. A brazilok most is jól teljesítenek, a kezdetben álmosan kószáló elzsírosodó Ronaldo is beindult végre, két góllal megküldve a japánokat. Szinte mindenki Brazília végső győzelmét jósolja, aminek én magam csak azért nem örülnék, mert már túl sokszor érdemelték ki ezt az előkelő helyezést, szívesebben látnék egy szűz csapatot a dobogó tetején.

Én most a hollandoknak és a spanyoloknak szurkolok, ők ketten már többször is megközelítették ezt a szédítő magaslatot, és mivel remekül játszanak, szívesen nézném, ahogy elpáholják az egyébként tényleg lehengerlő brazilokat. De az sem esne rosszul, ha 1966 után újra Anglia nyerne. Ja, és külön kiemelném az ausztrálokat, akik 1974 óta most először szerepelnek a vébén, sőt tovább is jutottak, a mágus Hiddink segedelmével, aki négy éve Dél-Koreával brillírozott – egy kis bírói rásegítéssel egyetemben.

A vébé körül eddig nem történt semmilyen különleges esemény, a német rendőrség jól viseli a nyomást, néhány rendbontáson kívül alig akadt komoly gondjuk, még Jummy Jump sem tette tiszteletét a gyepen. Viszont a bírókra most is sok a panasz, leginkább az, hogy túlságosan sok sárga lapot osztogattak, szinte minden apróságért a zsebükbe nyúltak, bár az olasz-amerikai csoportmeccsen jogosan küldözgették le a kispadra a futballistákat, mert már-már úgy tűnt, ők ketten nem is focit, hanem gladiátorküzdelmet játszanak – nekem egyébként erről a harcról egy régi Bud Spencer-film olasz-amerikai bulldózer-rögbije ugrott be. Végül hadd említsem meg, hogy jókora frusztrációs krízisbe süppedek, amikor a képernyőn a német luxusstadionokat szemlélem, mert csaknem lehetetlennek tartom, hogy nekünk magyaroknak ugyanilyen létesítményekre futná majd a pénzünkből a következő hat évben, egy esetleges EB-rendezés megnyerése esetén.

A legrosszabb hír viszont az, hogy még alig kezdődött el, és máris vége. Az elmúlt két hétben úgy formáltam az időmet, hogy élőben láthassak minden meccset, s ennek érdekében az utolsó pillanatban elő kellett fizetnem a kábeltévé családi csomagjára is. Érthetetlen, hogy a közszolgálati televízió miért nem tudta megvenni a közvetítési jogokat, de most már mindegy, beérem az egyik hazai reklámcsatorna csapnivaló teljesítményével is. A labda nagy titok, a gömb filozófiája nyilatkozik meg benne, és még nem tudni hol landol július 9-én. Nap mint nap sietek haza a képernyő elé, hogy kiderítsem.