Pozsony. Pressburg. Bratislava. Három név, ugyanaz a település. Volt magyar fő- (koronázó-) város, most a független Szlovákia székvárosa. Árpád atyánk nyomdokain elzarándokoltunk hát ide. Ősatyánk sírját nem, de finom söröket és sztrapacska-hegyeket azért találtunk.

Először is: ezúttal nem szerettem volna írni az utazás viszontagságairól, de úgy látszik, hogy aki nem rendelkezik saját autóval, annak bizony próbára teszi a türelmét az alig százötven kilométeres táv leküzdése. Reggel korán kelés, buszozás Győrbe. Győrben várakozás a Pestről érkező nemzetközi buszra. Majd következik a Győr-Pozsony hatvan kilométer leküzdése két és fél óra alatt: a nemzetközi járat ugyanis minden nyomorult faluban és szénaboglyánál megáll, nem a sztrádán, hanem a régi 1-esen halad. Olyan is volt, aki csak a szomszéd falu kocsmájába igyekezett (igaz, ez már hazafelé történt). No, erről ennyit.

A városba igyekvőnek először Ligetfalu, a BL-menetelésről híressé vált Petrzalka külváros óriási lakótelepén kell keresztülvágnia. A pozsonyi hídfő, a jobbparti Pozsony csak a második világháború után került a csehszlovákokhoz, akik a város lakosságát megduplázandó építették föl ezt a pesti viszonylatban is egyedülálló panelrengeteget. Itt tényleg, de tényleg nincs más, csak házgyári épület. Miskolcnyi lakossággal. Szóval ugorgyunk!

Az Óváros azonban ennek tökéletes ellentéte. Aki járt Prágában vagy Bécsben, annak ismerős lehet az autók elől szigorúan elzárt, sétálóutcává alakított belváros. Mindezt persze, Prágához hasonlóan, a bársonyos forradalom után valósították meg. Fáj az embernek a szíve, ha összeveti mindezt a magyar fővároson keresztüldübörgő városi autópályákkal (Kossuth Lajos utca és Erzsébet-híd, Nagykörút). A belvárosban autóbuszok helyett villamosok és trolibuszok szállítják nevetséges összegért az utazni vágyókat, a benzinfüstöt meghagyják a külsőbb kerületeknek. Az épületek frissen renováltak, a sétálóutcákon elegánsan terpeszkednek a kávézók és éttermek teraszai. Az árak jóval alatta maradnak a budapestieknek, de még a veszprémieknek is. (20–40 korona a korsó, a szorzó hetes). A többféle „halusky” nálunk sztrapacska néven fut: finom, de nem túl változatos. Mondjuk elég fura a hegyvidéki szegényparaszti („tót”) étel a mediterrán hangulatú belvárosban, de ki kell próbálni ezt is. Angolul, németül és néha-néha magyarul is boldogul az ember mindenhol.

Másnap Dévény. Szabad-e? Szabad! Betörtünk! Új dalok helyett új idők új fényképezőgépével vadul kattintgatva, nyugat helyett keletről. Dévény most Pozsony külvárosa, helyi járattal megközelíthető. A látvány lenyűgöző ebből az irányból is: a hegycsúcson a Duna és a Morva összefolyásánál egy sziklára épített, monumentális méretű, romjaiban is nagyszerű vár. Nyugat felől még impozánsabb lehet a látvány. Megálltunk a történelmi Magyarország nyugati határán, meresztgettük szemünket a vad nyugat felé, de nem láttunk semmit sem „odaát”. Se vakügetést, se eltévedt lovast. És Ausztria is elbambult, lustán terpeszkedett a folyók túlpartján, lengetve szélkerék karjait a Lajta völgyében. Az Ady-epigonok meg a spájzban vannak.

Megértem én a szlovákokat. Legalábbis próbálom. Nép történelem nélkül (Fúj! – hallom a felháborodott közönséget). Nosza, kerestek maguknak dicső múltat. Megtalálták, a morvákban, oppardon, a nagymorvákban. Ez olyan, mit a dáko-román kontinuitás. Szép, csak se régészetileg, se történelmileg nem alá támasztott (Fúúj!). Ennek megfelelően mind Dévény, mind Pozsony történelméből hiányzik a középkori rész a múzeumokban (Fúúj!). Az újkori részeknél meg a jótékony, nagyvonalú kihagyással találkozhat a figyelmes látogató. Így Pozsonyban, a helytörténeti múzeumban magyar és német nyelvű céhlevelekkel a latinok mellett, magyar nevű művészeti egyleti tagokkal (Frantisek Nagy…), és magyar címerekkel a régi fotókon. A legszebb azonban a dévényi 11. századi eleji, kőépületekből álló falu volt, ami természetesen morva eredetű az ismertetők szerint. Az teljesen mellékes, hogy Szent László ugyanezen század végén tíz falu erejét kénytelen összpontosítani egyetlen – jó eséllyel is csak – fatemplom megépítésére. Derék morváink – bár Szvatoplukéknak már évszázada nyomuk sincs – mindjárt egész falvakat építenek kőházakból (Fúúúj!). Az ilyenekért buktatnának egy magyar egyetemen…

Ha az ilyesféléken túl tud lépni az egyszeri hazánkfia, jól érezheti magát Pozsonyban és Szlovákiában. A város kedves, még a vb-lázban égő külföldi turisták is mintha halkabbak lennének a belvárosi macskaköves utcákban, mint egyébként. És nem feledhetjük el a közös szocialista gyermekkorunk kelet-európai-pán-internacionalista-pre-bársonyosforradalmista tudatának jelentős szeletét kitevő Rumcájsz, Kisvakond és Moha és Páfrány életérzést sem. Ha másban nem, a piros-sárga villanypóznákban ott bujkál a fíling.