A hagyományos magyar színházi világnak lépnie, mozdulnia kell, mert az egy helyben állás a halálát jelentheti. Új szervezeti, működési, gazdálkodási modellt kell kialakítania. Speciális helyzetét értő és támogató színháztörvényre van szüksége. Ha ezt nem sikerül megteremtenie, kikényszerítenie az államból, akkor a folyamatos pénzügyi, szellemi öncsonkítás során elhalálozik.

A színház egy sajátos világ. Szellemi műhely és üzem egyben. Szabadságot, kötetlenséget szerető művészek szórakoztatnak, gondolkodtatnak, oktatnak minket. Mindezt szalagnál dolgozó munkásokat lepipáló precizitással, milliméter-pontossággal, önfegyelemmel estéről-estére, ha fúj, ha esik, ha rossz napjuk van, ha fáradtak… Ők maguk az árucikk – a testük, a hangjuk. Teszik mindezt egyre romló gazdasági és szellemi feltételek közt. Manapság a színházak költségvetésének kisebbik szelete jut nekik, a többi a teátrum fenntartására megy el. A magyar nyelv megőrzése, fejlesztése, a kultúra ápolása a színházak feladata. Film, tévé, mobil, számítógép uralta világban kell megküzdeniük a nézőkért. Szórakoztatniuk kell, úgy, hogy a művészi értékeikből ne engedjenek. Egyre kevesebb pénzből, egyre nehezebb körülmények között – szinte lehetetlen vállalkozás!

Akkor nem, ha ki tudnak lépni az eddigi helyzetükből! Változásra van szükség, főleg a vidéki színházaknál. De ehhez elengedhetetlen az állam segítsége. Speciális élet-munkahelyzetet: megszokottól eltérő munkaidőt, munkaszerződéseket megértő és segítő színháztörvényre van szükség. Az államnak olyan körülményeket kell kialakítania, hogy a színházak gazdasági vállalkozásként tudjanak működni, de azért kulturális szerepüket elismerve kiemelten segítse is őket. Ösztönözzön az állam pályázatokkal, elnyerhető támogatásokkal.

A színházaknak rá kell jönniük, hogy az állam egyre kevésbé fogja eltartani őket, egyre jobban a saját forrásaikra lesznek utalva. Ehhez a helyzethez kell alakítaniuk magukat. A színházak élére menedzser-igazgatók kellenek, akik felismerik ennek a fontosságát, megfelelnek az elvárásoknak. Megteremtik a pénzügyi és művészi elvárások, igények egyensúlyát házon belül, és ezáltal eladható, de igényes terméket, előadást hoznak létre. A színházaknak a nagyszínpadi produkciók érdekében más művészeti tevékenységet: kiállítások, koncertek szervezését, fesztiválok lebonyolítását is vállalniuk kell. Meg kell győzniük a helyi vállalkozásokat, a kultúrát támogató cégeket, hogy imázsuk miatt szükséges támogatni őket.

A fentiek megvalósítására egy jól működő, sikerorientált és teljesítmény után díjazott csapatatot kell létrehozniuk. Ennek kialakítását, fenntartását gátolja a négyévenként pályáztató rendszer. Négyévente a politikai erőviszonyoktól függő eredmény születik. Jön egy új igazgató, új elképzeléssel, új stábbal, aztán megint pályáztatnak, és megint jön egy új vezető. Nincs folyamatos munka és stábépítés. A fenntartó, a tulajdonos a szakmaiságot szem előtt tartó rendszert találjon ki, és a munkája alapján ítélje meg a színház vezetőjét, akinek legyen ideje építkezni. Ez nem bebetonozást jelent, hiszen mindig el kell számolnia a tulajdonos felé, és mindig újíthat a művészeti oldalon.

Veszprémben is érződik mindez. A Petőfi Színház, a Kabóca a színháztörvény hiányától szenved, az új igazgatók megpróbálkoznak saját elképzeléseik megvalósításával, versenyt futnak az idővel. Amire megvalósítják a tervüket, s kezdenek jönni az eredmények, már új választás van, ahol csak a politikai kapcsolat számít. Ellenben a vállalkozásként működő színházak: Pannon Várszínház, Pegazus Színház építkezhetnek, fejlődhetnek. Pannon Várszínház a kőszínházi – szeptembertől májusig – idényben tartott előadásai mellett nyáron játszik Pécsváradon, Fehérvárcsurgón, Nagyvázsonyban, Balatonalmádiban, megszervezi a Tánc Fesztiválját, aktív résztvevője a Veszprémi Ünnepi Játékoknak. Mindezt egy maroknyi ember valósítja meg egy hatékony menedzser-igazgató vezetésével. Az eredményeiket a piac is elismeri, támogatja.

A döntéshozóknak, az érintetteknek el kell ezen gondolkodniuk.