A díszlet egy kicsit a „2046-ban járunk…” kezdetű mozik szobabelsőire emlékeztet – atomrobbanás utáni, vandál bandák háborújától tönkretett, halálos levegőjű és túltechnicizált város egyik egérlyukszerű otthonára. Nem sok minden van itt, de az kellően hideg és a pusztulás képzetét kelti.

Egy elegáns kanapé, egy asztal, két fémlábú szék, egy felfelé vezető létra, és mindezeket kopott fekete falak veszik körül feketére mázolt radiátorokkal. Semmi nyoma a személyességnek, egyéniségnek; minden tárgy funkcionális. A tér sem emberléptékű. A tágas színpadon elvész ez a néhány bútordarab.

A nyitóképben egy ember hever a kanapén, lazán, bámulva egy laptop képernyőjét, melyen fut valami. Egy film. Az alak nem túl érdekes első pillantásra, kicsit olyan érzésem támadt, mintha egy „leszerelt-zsaru-visszahívós” film első kockáit látnám. Ezt nem változtatják meg a díványról felkelő férfi első megmozdulásai sem. Civil mozdulatokkal átrendezi a terepet, a heverő középre kerül, a fény vált: a kissé sablonos nyitás után valami új történet indul. Kezdődik a tánc.

Az üresnek ható térbe lépnek be a szereplők, akik – ha már a filmeket emlegettük – halványan hasonlítanak a Szárnyas fejvadász replikánsaira, bár az ember Strindberg Júlia kisasszonyának szereplőit keresi bennük, mert a címet tudja, és a színlapon azt olvasta, ez szomorújáték ihlette a koreográfiát.

A főszereplők a nők. Júlia kisasszony többen van, és Bozsik Yvette koreográfiájában ugyanígy járt a darab Krisztinája is, aki az eredeti drámában a kisasszony által elcsábított inas jegyese. Két nő táncol egy férfival, de a lányok szerepei folyton felcserélődnek, bele-belelépnek egymás mozdulataiba, és folytatják azokat. Nem is teljesen világos, hogy az egzaltált, fehér ruhás baba (Fülöp Tímea) és a fekete kosztümös, erősebb testalkatú nő (Samatha Kettle) közül melyik is lehet Júlia. Annyi bizonyos csak, hogy mozgásukat ugyanaz határozza meg: mozdulataik hol összecsengenek és együtt haladnak, hol pedig karakterükből fakadó harcot folytatnak, s mindezt a férfiért.

A férfi ebben a darabban a szenvedő fél, akit – úgy tűnik – fáraszt az asszonyi közelség, s a néző egyből Strindberg hírhedt nőgyűlöletére asszociál. A férfi próbálja lerázni magáról a nőt, ha akaszkodik, unottan széttárt lábai közé néz, testrészeit pakolgatja ide-oda a kanapén: „talán jobb lesz, ha a keze kicsit feljebb… vagy a lábát inkább keresztbe…, mégse jobb”. Máskor meg állati vágy fogja el a nő iránt, amit az asszony kinevet, elutasít vagy magához enged. Nincs egy pillanatnyi megnyugvás sem a darabban, a nő és férfi közti boldognak induló ölelésekből is ki-kicsúszik hol az egyik, hol a másik fél.

A koreográfia két történetet sejtet – már ha ilyenről lehet egyáltalán beszélni a darab kapcsán. Az egyik a laptopos pasi és a Bozsik Yvette által játszott nő mai története, a másik pedig a Strindberg-féle öreg sztori. Az előbbi szereplői minduntalan átlépnek a másikba, ám az állandó szerepcserék kissé követhetetlenné teszik, mi is történik valójában.

A záróképben a kör bezárul. Strindberg kisasszonyai eltűnnek, a férfi visszatér a laptop elé, ül egy kicsit előtte, majd lecsukja a képernyőt. A filmnek vége. Talán a Júlia kisasszony valamelyik filmváltozatát vetítették.

Az Bozsik Yvette Társulat Miss Julie-ja kissé széteső. A karakterek bizonytalansága, felcserélődése nem bővíti asszociációink, jelentéskeresésünk mezejét. A történések összemosódnak és minduntalan ugyanabba a mederbe térnek. A jelentés így túl általánossá válik, és az előadás egy idő után nem sok újjal kecsegtető tanulmánnyá válik férfiról és nőről.