A kovászos uborkához kötődő irracionális viszonyomat mindenképpen befolyásolja ama halom pozitív emlék, amikor reggel a hűtőből előveszem a saját gyártmányú fenséges gyógyírt a másnapos gyomromra…

No már most, éppen eme emlékek késztetnek arra, hogy minden évben így május közepe tájától hadrendbe állítsam két egyforma kb. 5 literes befőttesüvegemet, hogy ne csak a máról, hanem az utánpótlásról is gondoskodhassak…

A gyártási technológia igen egyszerű, és ha a legelemibb hibákat nem vétjük, a siker mindig biztosítva leszen, akármilyen az időjárás… Az uborkának ugyanis nincs szüksége napfényre – egészen bátran készülhetne télen is, amennyiben teremne kovászolni való ubi –, csak melegre. Amennyiben hűvösebb az időjárás, úgy a megszokott 4 nap nem elég, várunk vagy 6-ig…

Kovászolni szemét uborkát szoktak – mondván gyorsan érik, gyorsan romlik. Én mindig kifogástalan uborkát használok, ugyanis ha rosszabb az idő, a hibás, az ütődött túlpuhul, az ép ropogós marad. Egyesek timsó hozzáadásával érik el a ropogós állagot, amit én nem támogatok. Timsót borotválkozáshoz használt a nagyapám – a fürdőszobában, és nem a konyhában…

Az én üvegeimhez 2 kg uborka kell, amit beáztatok hideg vízbe 2 órára, hogy a homok és a kosz fellazuljon. Körömkefével megsikálom, két végét levágom, majd egy hústűvel megszurkálom alaposan. A tűt ügyetlenebbek nyugodtan húzzák egy parafadugóba, amiből csak akkora hústű álljon ki, ami nem szúrja át az uborkát – és az ujjunk… Az uborka most pihen egy órát, hogy – ahogy a nagyi mondta – kiizadja a rossz ízt.

Addig fogjuk a tiszta befőttes üveget, megtöltjük forró vízzel, ezt egy alkalmas edénybe átöntjük, sózzuk – az én esetemben ez 4 csapott evőkanál só – és felforraljuk. A lényeg az, hogy a víz – ha megkóstoljuk – kicsit sós legyen. Amikor felforrt, lekapcsoljuk, és hagyjuk kihűlni 40–45 fokosra. Felvetődhet, hogy miért ilyen sok vizet? Hiszen az uborka is benne lesz az üvegben – ergo nem fér bele ennyi… A válasz egyszerű: mert folyamatosan kell majd pótolnunk a folyadékot, ami elpárolog a 4 nap alatt, és inkább maradjon egy kicsi, mint elfogyjon, és forralnunk kelljen másikat. Itt megjegyzem, hogy sokan csak felmelegítik a vizet mielőtt az uborkára öntik. Ez hiba, ilyenkor az esetek többségében megpuhul…

Mosunk egy nagyobb köteg kaprot, hámozunk 6 gerezd fokhagymát, ha kezünk ügyébe kerül, egy kis tormagyökér sem rontja el. Most szépen belerakjuk szorosan az uborkát, a fűszereket egyenletesen elosztjuk közte, jöhet egy szép szelet szikkadt kenyér (lehet barna, lehet fehér, rozs – kinek mi a gusztusa), és öntsük le a meleg – de nem forró! – sós vízzel. A tetejére tegyünk egy tányért, és tegyük a napra. A maradék sós vizet öntsük egy tiszta üvegbe, tegyük az ablakba, és azzal pótoljuk a vizet mindennap. A kenyeret lehetőleg mindig lepje el háromnegyedig a víz, és minden uborka víz alatt maradjon, mert megromlik.

A negyedik napon kóstoljunk meg egyet (ha szépen megsárgult az uborka, már a harmadikon is tehetünk próbát), és ha elkészült, szedjük ki az üvegből – nyugodtan mossuk meg őket – rakjuk zárható edényekbe, a levet szűrjük le, és öntsük az uborkára. Tároljuk hűtőben.

Amennyiben a kovászos uborka-fogyasztásunk eléri azt a szintet, hogy elfogy ez a mennyiség 4 nap alatt, akkor a szűrés napján tegyük el a következő generációt, és nem lesz baj az utánpótlással…