Régi barátom írt ismét Queensburyből. Nagyszerű hétvégét töltöttek a főváros környéki hegyekben, távol a város zajától, amolyan 21. századi Robinsonokként egy erdei kulcsosházban, vezetékes víz, áram és minden egyéb civilizációs vívmánytól mentesen. Csak az utazással akadtak ismét gondjai.

Már pénteken útra kelt. Mivel Queensbury és a főváros közötti vasúti közlekedés ilyen korai órában, hajnali öt óra tájban nem megoldott, a buszozást választotta. Bár ne tette volna. A Bacon-Balatoon Volan, a helyi busztársaság, gondolván a kedves utazóközönségre, a menetrendben jelölt egy helyett mindjárt két buszt is csatasorba hívott. Persze ezt csak az élelmesebbje vette észre, így az egyik zsúfoltan, modern transzportikon-halkonzervként indult, a másikban meg tartani lehetett attól, hogy az utas-halak a nagy üres térben ide-oda verődve a száguldástól teljesen összetörve érkeznek meg úticéljukhoz.

Na, nem. Barátom azt még valahogy megemésztette és csak magában morgolódott – emígyen nevelgetvén kis gyomorfekélyét –, hogy a buszt a majdani autópálya megelőlegzett bizalmaként funkcionáló kétszer két sávos autóúton nemcsak a megengedett sebességet betartó személyautók, hanem mindenféle többtonnás kamionok is boldogan lehagyták, fityiszt mutatván a halacskáknak. Egy óvatlan pillanatban sikerült leolvasnia a sebességet: hetvennel repesztettek, emelkedőről lefelé is. Nem baj, biztos a menetrend tervezésekor nem számoltak azzal, hogy ennél gyorsabban is lehetne haladni, így szegény buszsofőr kénytelen ilyen lassan menni – gondolta ő. Nem kellett tehát félteni az utasok testi épségét.

A dolog nemsokára kezdett gyanús lenni; a busz a szomszédos Castlepalace városában ott is kezdett meg-megállni, ahol nem is volt jelzett megállóhely. „– Aha – így barátom magában –, biztos elvitték a táblákat szabványosítani a kor trendjének megfelelően”. De nem, mert a fölszállók – úgy látszik a megyének ezen a részén a munkában megfáradt kezeket is konvertibilis valutaként ismerik el – egy kézfogás után hopp, máris lepihenhettek az üresen maradt helyeken a busz belsejében. Kedves polgártársaik kevésbé szemfüles többsége pediglen, akik a buszpályaudvaron vehették birtokukba megváltott jegyük ellentételezését, állhattak lelkesen. Hiába a két busz, Castlepalace-tól állóhelyi jegyeket is adhattak volna.

Kedves barátom Castlepalace környékén további érdekes jelenségeket figyelhetett meg. A már mondott kvázi-autópályán ugyanis megállókat is installált a társaság, nyilván a több utas, több bevétel gondolat jegyében. Ezek a megállók azonban minden józan logikának ellentmondva az útnak háttal állnak, vagyis a leendő utasoknak nem elég jelenlétükkel tüntetniük utazási szándékuk demonstrálva, hanem szakadó esőben vagy hóban – vagy egyéb égi áldás esetén is – ki kell állniuk e kalyibák fedele alól, ha valóban meg akarják kezdeni utazásukat, s nem csupán egy kártyapartit szeretnének tető alá hozni ottan.

E megállók egy része a semmi közepén leledz. Környékükön közel s távol nem található olyan objektum, amely bármely emberi tevékenység végzésére alkalmas helyül szolgálhatna, lett légyen az munkavégzés – ismeretes bár a valuta fenti jeles fajtája a környéken – vagy a jól megérdemelt pihenés. Nyilván a Bacon-Balatoon Volan azonban jól mérte fel a nemes utazóközönség igényeit, ugyanis e megállók mintegy gyűjtőhelyéül szolgálnak azon dolgos bácsiknak, vagy mondjuk ki, melósoknak, akik az egyik semmiből a másikba mennek, fölszállván az egyik fordított kalyibánál, s le egy másiknál.

Gondolta ezek után azt gondolta, hogy a fővárosban nem érhetik meglepetések, itt, az ország kirakatában minden úgy működik, ahogy annak működnie kell. Itt a busztársaság is egyszerűen csak Volan névre hallgat, megkülönböztetvén magát vidéki versenytársaitól. Úgy adódott, hogy barátomnak pénteken még dolga akadt a fővároson kívül, amihez szintén buszt gondolt igénybe venni. Úgy tudta, hogy az internetes menetrend szerint hét óra ötvenkor és nyolc óra húszkor megy a busza. Ezek után azért még megnézte a buszpályaudvaron kifüggesztett menetrendet is. Aha, gondolta, itt is vannak tehát fantombuszok, amik virtuálisan nem, de a valóságban léteznek. Csakhogy nem csupán e két, hanem három párhuzamos valóság létezik, jött rá. Ugyanis a papíron írtak szerint létezett busz 7:45-kor és 8:00-kor is. Aha. Akkor a reggeli kávé és cigaretta még éppen belefér, a tömeg elmegy a 7:45-össel, a 7:50-essel meg majd, felüdülvén e reggeli szertartás után, kényelmesen kikocogunk célunkhoz. A 7:45-ös el is indult, szinte üresen. A tömeg, úgy látszik, digitalizáltabb, mint hitte, és a 7:50-essel indult, nem véve tudomást arról, hogy létezik a korábbi is, ugyanabból a kocsiállásból. Természetesen erre ő már nem fért föl. De nem is bánta, majd a nyolc órás, az jó lesz. Lett volna, ha lett volna. Persze nem volt. Helyette volt egy addig ismeretlen negyed kilences, megszemélyesítvén a harmadik valóságdimenziót, amiről egy újabb meggyújtott cigaretta miatt kellett lemondania, és végül kénytelen volt beérni eredeti járatával, a nyolchuszassal.

A szombat már az ővé, gondolta. Hétvége, ragyogó idő, régi ismerősök, vörösborok bekészítve a bográcsbavalók mellé – mi kellhet még? Mi más, mint egy busz… A tíz óra húszra kiírt busz meg is érkezett az indulási helyére fél tizenegy után pár perccel, ami – figyelembe véve, hogy a végállomáson voltak – elismerésreméltó teljesítmény. Addigra már két csuklósbusznyi kiránduló zsúfolódott ott össze, s nem kis részük a már a tizenegy óra huszasra várva boldogan véve tudomásul a busztársaság e kis figyelmességét. A busz telt, telt, egy idő után azonban a sofőr megunta a dolgot, becsukta az ajtókat és a húsz éves járgány külsejét meghazudtoló indulással elhajtott. Mire rágyújthattak volna egy nyugi-cigire, már be is állt a mentesítő busz, egy rövid, nem csuklós „személyében”. Ami itt következett, az nem gyermekeknek való: nyugdíjas csoportok fizikai valójukat meghazudtolva röpültek a busz belsejébe botjaikkal távol-keleti harcosokat meghazudtolóan bánva, diákcsoportok egymást letaposva foglalták el a megmaradt helyeket hátizsákjaik cinkos segítségével.

A kirándulás jó volt.