Ha tízegynéhány évvel ezelőtt (boldogult középiskolás koromban) megkérdezte volna tőlem valaki, hogy mi leszek, ha nagy leszek, egyet biztosan állítottam volna: „újságíró soha”. Már akkor tudtam, hogy nem nekem találták ki a szoros határidőket, illetve túl lusta vagyok ahhoz, hogy egy ügy után állhatatos vérebként szimatoljak. Ehhez képest meglehetősen érdekes, hogy itt ezeket a sorokat írom, miután közel (vagy távol) kétszáz írásom jelent meg a Veszprém Indexen, és még néhány ilyen-olyan nyomtatott próbálkozásainkban. Bennem is fölvetődik a kérdés: mi változott meg – én lettem más, vagy amit csinálok, az nem számít újságírásnak?

Furcsán lettem veszprémindexes: egy társaságban véletlenül futottam össze vagy öt-hat évvel ezelőtt az újság szerkesztőivel, ahol a nagy, nyíltszíni bemutatkozás során kiderült, hogy esztétika szakon (is) végeztem. Erre rögtön lecsaptak rám, mondván, nekik pont egy színikritikus kellene, én pedig bizonyosan alkalmas vagyok erre a feladatra (kevés órát untam és kerültem annak idején annyira, mint a színházesztétikát – bár kétségkívül levizsgáztam belőle). A valódi becsatlakozás kevéssel később történt, amikor megkerestek, és megismételték az ajánlatot, én pedig kíváncsiságból elmentem egy szerkesztőségi ülésre.

Miért ragadtam itt? Valószínűleg a társaság miatt. Azt láttam, hogy ezen a fórumon lelkes fiatalemberek próbálják megjeleníteni a saját, torzításmentes szemléletüket, miközben egyfajta önként vállalt erkölcsi kódexhez is igyekeznek tartani magukat. Tetszett az egész akció spontaneitása, ami mögött éreztem azt, hogy amennyire ez a történet könnyednek tűnik, a háttérben annyira véresen komoly tartalmakat hordoz. A Veszprém Index játék volt ebben az időben – de a játékosok számára igen fontos játék.

Azt, hogy milyen mértékű volt a maroknyi társaság elszántsága, bizonyítja a SZABAD-SAJTÓ Egyesület (a Veszprém Indexet ma is működtető társadalmi szervezet) megalapítása. Az ilyen módon szervezett forma sok bürokratikus macerát hozott magával, de a kitörés és továbblépés lehetőségét is. Végül a Veszprém Digitális Város programban való részvétel (2003 és 2005 között) volt az, ami amatőrből kvázi-profi szintre emelte az újságot. 2003-ban úgy tűnt, fiatalos lendületünk megőrzésével betörhetünk a helyi médiapiacra, és az azóta elért látogatottsági eredmények fényesen igazolták is a várakozások egyik felét.

A másik oldal viszont, a forrásteremtés, azóta sem vált erősségünkké. A VDV program jó anyagi bástya volt a kezdéshez, de ahogy lecsengett, a Veszprém Index eredményeinek fenntarthatósága is kérdésessé vált. A legnagyobb teher, amit a kiadvány magával hordoz, a függetlenség problémája. Teljesen független profi újságírás ma sehol nem létezik. Miután a jó minőség produkálásához pénzre van szükség, így az anyagi erőforrások fellelése minden médium számára létfontosságú. Innentől kezdve viszont (legalább bizonyos szinten) az diktál, aki a pénzt adja – ez pedig nem elsősorban az olvasó, még a hagyományos újságok esetében sem.

A mai Magyarország egyik legnagyobb problémája, hogy túl sokan azt hiszik, a politika az élet középpontja és egyben a világ mozgatórugója. Mi magunk ruházzuk fel magunk feletti túlhatalommal azokat az embereket, akiknek valójában a mi javunkat kellene szolgálniuk, kegyeinket keresniük. Mindent és mindenkit megpróbálunk beazonosítani, felcímkézni: „balos” vagy „jobbos”, „barát” vagy „ellenség”, „jó” vagy „rossz”. A Veszprém Index legtöbb kitörési (feltörési) kísérlete azon bukott meg, hogy az egyik oldal a másikhoz, a másik az egyikhez próbálta sorolni. Hogy miért? Nagyon egyszerű: annyit érzett, hogy neki nincs kontrollja az újság felett, ezért feltételezte, hogy a másiknak van.

Ha valaha véget ér ennek az orgánumnak a karrierje, az nagy valószínűséggel azért lesz, mert két oldalról fojtják majd halálra. Azért, amit szeretek benne, és amiért hajlandó voltam középiskolás elképzeléseimet felülvizsgálni. Mi nem gondoljuk azt, hogy az újságíró objektív lehet, hiszen ő is ember, akinek vannak saját elképzelései a világról. Ugyanakkor hiszünk abban, hogy érdemes minél több ember minél többféle véleményét meghallgatni egyes kérdésekről, és hogy a kritikai szemlélet nem öncélú rosszmájúskodás, hanem a kisebb-nagyobb hibák feltárásának egyik legjobb eszköze, amin nem megsértődni kell, hanem tanulni belőle.

Számomra ezt jelenti ez a mostani ügykontroll is: elmondjuk, mi hogyan látjuk magunkat, és (remélhetőleg) meghallgatjuk, mások mit gondolnak rólunk. A közönséghez intézett „mérce” kérdés is izgalmas, bár engem jobban érdekelt volna, hogy hétköznapi olvasóink is elhelyeznek-e bennünket a mai magyar értelemben vett bal-jobb skálán, vagy vannak olyanok, akik szintén függetlennek látják a Veszprém Indexet, ahogy mi. Én addig leszek veszprémindexes, amíg úgy érezhetem, ez az a médium, amelyen keresztül szabadon elmondhatom a véleményemet mindazokkal együtt, akik még szintén erre vágynak. Remélem, ennek a feltételei még hosszú évekig adottak lesznek – az egészséges demokráciához ugyanis elengedhetetlenül szükséges a véleménynyilvánítás szabadsága.