Ma Magyarországon száznál is több irodalmi lap részesedik a pici piacból. Közülük sokan esztétikai szempontból marginális próbálkozások, többen a figyelemre érdemes minőséget gyarapítják, és csak néhány folyóirat képviseli a kánonértékű erőket. Kíváncsi voltam, vajon egy sokadik lap mit tud nyújtani nekem, a potenciális olvasónak. Nem tagadom, Kukorelly Endre és Orbán János Dénes neve csalt a helyszínre, Gyuri bácsi kevésbé izgat, bár nyilván a legtöbben miatta látogattak el a Kisfaludy-terembe.

Szerintem lehet szeretni a honi folyóiratokat, de belátom, a többség éppen azokat a jól bevált, közismert orgánumokat olvassa, melyeket Kukorelly szerint keményen bebetonozott irodalmi érdekcsoportok működtetnek. Az Irodalmi Jelen éppen ezt az izolált, görcsössé váló hivatalos kánont próbálná kibillenteni kényelmes fölényéből

De vajon milyen ez a zárt kánon? Alapvetően még mindig a nyelvre reflektáló, az írói trükkökben jártas, elméleti tudással rendelkező posztmodern generáció hozza létre, ami azonban a lebontott Történet újrahasznosításával jóval befogadóbb klubbá vált az ezredforduló óta. Böszörményi Zoltán, a lap főszerkesztője és tulajdonosa felsorolta, miben különbözik az Irodalmi Jelen más folyóiratoktól. Egyrészt hatalmas példányszámban kerül a boltokba, sima újságpapírra nyomják, másrészt nyitva áll a fiatalok előtt és merészen keveri a különféle hazai diskurzusok képviselőinek írásait, az Írószövetség öregjei csakúgy megjelennek benne, mint a tehetséges ifjak. Arra tesz tehát kísérletet, hogy ellentétben a kortárs irodalom plurális sokszínűségét felmutató, egymástól jól elhatárolható műhelyekkel, egymaga átfogja és bemutassa a teljes palettát. Bátor koncepció, hiszen a kilencvenes évek kulturális rendszerváltása óta meggyökeresedett értékszemlélet mellett valóban nem árt új utakat keresni és találni, de mi tagadás, bennem sok kételyt ébresztett a lapot bemutató alkotótársaság tarka összetétele.

Részben itt van Böszörményi, az erdélyi születésű, külföldön sikeressé vált üzletember, aki bár maga is letett az asztalra néhány kötetet - legutóbb a Vanda örök című, lektűrhatáron billegő kisregényt –, mégsem nevezhető a jelenkori magyar irodalom kimagasló mesterének. Viszont elismerésre méltó gesztus, hogy huszonegyedik századi mecénásként magánvagyonát az irodalomba forgatja. Ehhez a vállalkozáshoz nyert meg olyan neveket, mint Kukorelly, aki a kortárs kánon egyik markáns képviselője, és már a nyolcvanas évek Pétereivel egy időben, a Parti Nagy – Petri között meghúzódó széles skálán megkezdte a korrodálódott vátesznyelv felbomlasztását, szinte minden beszédformát felszámolva, szöszmötölős, a köznapi nyelvhasználatból táplálkozó verskísérleteivel.

Megint más műfaj a kolozsvári Szőcs Géza, a kortárs erdélyi irodalom jellegzetes alakja, aki közéleti tevékenységével és gyakran történelmi hangoltságú műveivel szintén nem a l’art pour l’art szövegközpontúság frontembere, és aki ’56-os tárgyú, első hallásra izgalmasnak tűnő könyvéből olvasott fel. OJD (Orbán János Dénes) végül nem jött el, Faludy és Szőcs viszont hatvan perces késéssel megérkezett, addig a Tündérvölgy, a Samunadrág és az Aranyvillamos szórakoztatta a közönséget.

Az est voltaképpen lusta nyugalomban is véget érhetett volna, azzal a biztos tudattal, hogy most egy irodalmi revolúció alapkőletételét láthattuk, ám az utolsó pillanatban Kukorelly olyan ragyogó partizánkérdést szegezett szegény Faludynak, ami rég időszerű volt már, engem személy szerint mindig is érdekelt, és a magyar literatúra legkényesebb pontjait súrolta. Nevezetesen: mi az oka annak, hogy míg Faludy a nyolcvanas években a szakma által is számon tartott költő volt, közönségsikere ma is óriási, egy-egy dedikálásnál hosszú sorok kígyóznak az Öreg szentélyénél, addig ma, a meghatározó recenzió alig vesz róla tudomást, a közmegegyezéses kánon pedig szinte figyelmen kívül hagyja. Faludy azt válaszolta, amire számítani lehetett: amíg a közönség szereti őt, nem nagyon érdekli a kritika. Kukorelly nyilván maga is jól tudta az igazi választ, de meglehetős bátor tettnek tartom, hogy végre nyilvánosan is szóba hozta.

Faludy György a múlt század nyugatos hagyományából fakadó, közérthető költészetével, sorsfordulókban, hemingway-i kalandokban gazdag emigráns múltjával a régi korlíra eleven mumifikációja. Csakhogy a kilencvenes évek posztmodern forradalma óta átalakult a költészet nyelve és pozíciója, lebomlottak és kiüresedtek a historikus versmondatok, egy új nemzedék lépett színre, másféle értékítéletek mentén fogalmaz a kritika. Így következett be az a furcsa helyzet, hogy míg az anekdotákat mesélő, szimpatikus Öreget elfogódott tanárnők hadserege veszi körül, tehát komoly népszerűséget élvez azok körében, akik még mindig a váteszköltészet bukását és a tradicionális szerelmi költészet eltűntét siratják, addig a mai költők standjánál kevesebben sorakoznak.

Ezt Fanny asszony botrányos kérdése is mutatja, amikor arra kérte Kukorellyt, nevezzen meg a magyar irodalmi porondról egy jelentős fiatal költőt, mert ő egyet sem ismer. A közönség soraiból felröppent ugyan Térey neve, amit vagy tucat lírikus említése is követhetett volna, s néhány percre élesen felviláglott napjaink irodalmának egyik problémája: a korszakhatár tisztázatlansága, korunk progresszív poétikája és az olvasóközönség retrográd beidegződései közötti félelmetes szakadék.

Nemrégiben Budapesten megpillantottam a metrón Lator Lászlót, aki kevésbé kalandos életrajza és tárgyias költészete miatt nem olyan közkedvelt, mint kilencvenhat éves pályatársa. Szürke öltönyben, megfáradt arccal, kezében esernyővel kapaszkodott a fogantyúba, mobiltelefonos tinédzserek közt egyensúlyozva, akik persze nem sejthették, hogy ő a magyar vers egyik élő klasszikusa. Valahogy ez a kép jelenti számomra, milyen is a régi literatúra: kopottas ruhában, önnön múltjába csontosodva, idegen sziget a posztmodern metróaluljáróban, s körülbelül ugyanezt a képet közvetítette Gyuri bácsi is a Kisfaludy teremben, rajongói rohamát állva. Ezek után kíváncsi vagyok arra, vajon Kukorelly csapatának sikerül-e legalább részben megvalósítani az Irodalmi Jelen hasábjain egy minden színt magába foglaló, minőségi sokféleséget.