Nős, egy gyermek apja, 29 éves, negyedik éve él Veszprémben. Nem készült levéltárosnak, ám lenyűgözik a múlt emlékei. Szereti, ha csillagos felette az ég, és ha 2000 méteres hegyeket kell meghódítania – és hajnalonta latin auktorokat olvas. Ja, és szereti a vidéki életformát – talán épp azért, mert belekóstolt a fővárosi létbe.

Index: – Hogyan kerül egy pesti egyetemista – pápai gyökerekkel – a veszprémi érseki levéltárba?

Hermann István: – A véletlennek köszönhetően. Az érsekség gazdasági helynöke, Mail József egy évig tanított hittanra gimnazista koromban, és tudott a történelem iránt már akkor is meglévő érdeklődésemről. Hét vagy nyolc évvel később engem is meglepett az állásajánlata. Édesanyámnak – aki a pápai katolikus általános iskolában tanítónő – említette először a lehetőséget, s majdnem le is maradtam róla, mert ő elfelejtett szólni nekem. Az az igazság, azt hitte, hogy Budapesten szeretnék maradni az egyetem elvégzése után. Szerencsére hónapokkal később megemlítette a helynök úr ajánlatát, s ez találkozott az én „vidéki ambícióimmal”.

Index: – Milyen érzésekkel jöttél el Budapestről?

HI: – Utólag visszagondolva azt mondhatom, hogy budapesti tartózkodásom kitérő volt csupán. Hamar tudatosult bennem, hogy vidéki vagyok Budapesten, s egyben az is, hogy szeretek vidéki lenni. Mindezt előítéletek nélkül mondom. Ezzel jól megfér, hogy szeretem Budapestet, sok ember és sok minden köt a fővároshoz. Ugyanakkor egy kisváros – legyünk őszinték Veszprémmel kapcsolatban – nyújtotta előnyök és lehetőségek – legalábbis számomra – felülmúlják a budapestieket. Hogy csak egyet említsek a „vidék” melletti döntésemet befolyásoló dolgok közül: a két kezemen össze tudnám számolni, hányszor láttam csillagokat az éjszakai égbolton a fővárosban töltött hat esztendő alatt. Veszprémben egészen más a helyzet, érdemes esténként felfelé is tekinteni.

Index: – Hogyan gondoltál a városra, amikor ide kerültél?

HI: – Pápaiként korábban is ismertem Veszprémet, sokszor jártam itt, jó benyomásom alakult ki a településről – talán azért is, mert nekem már nem kellett Veszprémben letennem a forgalmi vizsgát a jogosítvány megszerzéséhez, mint annyi más pápainak. Ennek köszönhetően is inkább a pozitív oldalára emlékeztem a völgyekkel szabdalt, szűk kanyargós utcákkal teli városnak.

Index: – Voltak korábbról veszprémi ismerőseid vagy teljesen egyedül érkeztél?

HI: – Egyedül érkeztem. Menyasszonyom, aki azóta már feleségül jött hozzám, akkor még a pécsi egyetemen tanult, Veszprémből származó egyetemi ismerőseim pedig mind Pesten maradtak. Azt hiszem, érthető, hogy eleinte nagyon erős honvágy fogott el, ha Budapestre gondoltam. Ennek oldásában két dolog segített. Egyrészt valamennyire kielégíthettem a honvágyamat, hiszen minden hétfőn a fővárosba jártam az ELTE történelem szakos doktori iskolájába. Ekkor találkozhattam barátaimmal, elmerülhettem Budapest ismerős zajába. Másrészt az idő előrehaladtával oldódott veszprémi magányom is. Először a kollégák jelentettek kapcsot a városhoz, majd lassanként sikerült munkahelytől független ismeretségeket is kötni. 2003 nyara óta pedig feleségemmel élek Veszprémben, akinek hozzám hasonlóan nagyon pozitív véleménye alakult ki a településről.

Index: – Budapest után nem érezted egy kissé „álmosnak” Veszprémet?

HI: – Az első időkben valóban szokatlanok voltak az üresnek tűnő esti utcák, a rohanás hiánya, ez is mutatja, hogy a hat – fővárosban töltött – év nem múlik el nyomtalanul. Hamar rájöttem azonban, hogy ez kevésbé az álmosság, sokkal inkább egyfajta vidéki lassúság jele. Ez pedig az én szótáramban pozitív. Együtt jár ezzel, hogy az emberek hajlandók leállni egymással váltani pár szót az utcán, vagy nem sajnálják a szomszédtól a köszönésre szánt időt. Ugyanakkor csak első látásra érzi az ember, hogy a lassúság megfosztja valamitől, amit, ha rohanna, talán elérne. A programok, rendezvények, különösen nyáron egyáltalán nem engedik, hogy a városon eluralkodjék az álmosság. Aki részt vett már akár egyszer is példának okáért az Utcazene Fesztiválon, annak nem az álmosság jut eszébe a város nevét hallván.