Nem vagyok egy különösebb Lévai Balázs fan, de a műsorait azért elég jónak tartom. Meg voltam elégedve a Bestsellerrel, meg A nagy könyvben játszott szerepével is, a Dob+basszust pedig kifejezetten szeretem. Ez a tévés jegyzet mégsem az elégedett dorombolás jegyében született, sokkal inkább a nehezen visszafojtható harag vezetett a számítógép elé.

Az úgy volt, hogy én nagyon szeretem az Európa kiadót. Ez biztos olyan szocializációs dolog, hogy megfelelően fogékony életkorban találkoztam vele, meg fontos számomra az a történelmi szelet és az a szubkultúra, amit képvisel, meg mittomén… Szóval nagy kedvencem ez az együttes, és mindig örülök, amikor (véletlenül vagy direkte) összefutok velük jártomban-keltemben. Most egy hét leforgása alatt ez háromszor is sikerült: múlt szerda Enikő party, péntek Dob+basszus, ehét szerda Filmmúzeum (A38-as hajó). Mondhatnánk, ez egy jó hét volt.

Mondhatnánk, de ne mondjuk! Lévai Balázs műsora ugyanis mélyen a lelkembe gázolt, és kissé értetlenül állok a történtek előtt (után). A Dob+meg basszus második felében az Európa kiadó ’84-es „slágere”, az Igazi hős című dal került bemutatásra. Először minden szépnek tűnt, el voltam bűvölve, hogy a Bizottság után az Európa kiadóval is találkozom ebben a műsorban, főműsoridőben, az M1-en. Szinte már könnyűzenei misszió, de legalábbis közszolgálat.

A problémák a kurvánál kezdődtek. Már a „kurva” szónál, ami részét képezi a dalnak, mivel a refrén egy sorát két ízben úgy énekli Menyhárt Jenő, hogy „…a kurva életbe, egy igazi hős!” – márminthogy az szeretne ő lenni. Hát ezt a kurvát kisípolták. Először akkor, amikor még csak beszéltek róla az elemzők – ekkor még reménykedtem, hogy ez csak valami tévedés, égőáldozat (égő áldozat) az ORTT-nek –, majd később magában a dalban is. Kétszer.

A legrosszabb az az egészben, hogy azt sem tudom, kire legyek mérges. Haragudjak Lévai Balázsra, hogy műsorvezetőként képtelen volt megfelelően képviselni a művészi önkifejezés szabadságát? Vagy inkább a műsorszerkesztőkre? Vagy az ORTT-re, hogy idióta intézkedéseivel többet árt, mint használ? Az idióta karikáik miatt sem szerettem már őket, de ez túlmegy minden határon!

Moliére Tartuffe című vígjátéka (kötelező olvasmány) a képmutatásról szól. Van benne egy kiváló jelenet, amikor a főhős, Tartuffe egy keszkenővel fedi el a szobalány túlzottan mélyen kivágottnak ítélt dekoltázsát. Nem sokkal később megpróbál rámászni jótevőjének feleségére. Feltételezem, azok a hivatalnokok, akik meghozták a sípszóról szóló döntést, az utóbbi években már egyáltalán nem használják a fentebb több ízben megemlített ominózus kifejezést, hanem helyette valamilyen szinonimát használnak, pölö „kurtizán” , „céda” , „cemende” , „utcasarkok rongya” , „repedtsarkú”… stb. Élet. Csak semmi kurvázás a gyerek előtt! (Mögötte még talán szabad…)

Ugyanezen mélyen tisztelt ura- és asszonyságokat el tudom képzelni jól megérdemelt, firenzei nyaralásukkor is, amikor megbotránkoznak Michelangelo Dávid-szobrának köztéren (!!!) elhelyezett másolatán, melynek bizony látszik hímvesszeje. Remélem, lesz náluk keszkenő, különben félek, kalapáccsal vernék le Dávid faszát. Karikát a művészeteknek a neo-viktoriánus prüdéria nevében!

Nincs tanulság, csak fortyogás van. Iszonyatosan trágár világban élünk (tessék körülnézni!), de azért meg tudjuk magunkat vigasztalni olyan pótcselekvésekkel, mint a káromkodás és a pornográfia elleni küzdelem. De kérdem én, mikor jön el az a pont, amikor már a gyerek is ömlik a fürdővízzel? Szerintem már hátrafele kellene tekintgetnünk…