Egy nap Krakkóban. Ez elég szörnyen hangzik. Mire elég ennyi idő egy ilyen városban? Ha azonban szervezett társas turistautunk során csak egy napra tudunk ellógni a csoporttól, mely szigorúan Krakkó környékét járja be, be kell érni ennyivel. Egy turista mit tehet ilyen körülmények között? Múzeumot kívülről, kocsmát belülről.

Nem először vagyok itt, tudom, mit akarok, ám nem árt akciótervet készíteni. Erre a célra megfelel még egy népiesre sikerült, „turistás” étterem is, ahol megtervezhetjük a napot – a hidegre való tekintettel egy helyi specialitás, a forralt sör mellett.

Na, ez az az ital, amit semmiképpen nem kell kipróbálni. Mikor először találkoztam ezzel a folyékony izével, hasonlított a forralt borra (szegfűszeg, fahéj, méz), de mostani látogatásom alkalmával csak valami egyszerűsített változattal hozott össze a sors. A népviseletbe öltözött néni sört csapolt a korsómba, belelöttyintett valami szörpöt (kb. málna) berakta az egészet a mikróba, csing-ling, kivette, beledobott egy szívószálat és prosze bardzo, 6 zlotyi. A nyáron kocsiban felejtett, cseppet sem üdítő italok ízének borzalmát a felmelegített sör messze felülmúlja. De egy olyan országban, melynek lakói szónak hívják azt, ha öt mássalhangzó mögé odaraknak egy o betűt (tényleg van ilyen, azt jelenti, fűszál), nem csodálkozom a forralt sör népszerűségén.

Megküzdöttem a meleg, málnás sörrel, és nagy vonalakban összeállt a fejemben a program: Wawel, Rynek, Karzimierz, Nowa Huta, tehát először a krakkói vár felé vettem az irányt. Egy rövid szemlegeltetés mindig jól esik ebben a hihetetlenül eklektikus épülethalmazban. A Föld egyik csakra pontja is itt van, bár azt nem tudnám pontosan megmondani, ez mit is jelent, de utamat talán jótékonyan befolyásolja majd.

A főtéren szabadtéri kiállítás. Krakkóban eddig minden alkalommal találkoztam ilyennel, s most II. János Pál emlékére helyeztek el úgy negyven-ötven óriásplakátnyi fotót a Ryneken és a parkban. Síró iskolások a pápa halálhíre után, irgalmatlan mennyiségű virág és mécses a püspöki székház előtti utcán, utcaseprők, akik lapátolják a virágokat, hogy valamelyest járhatóvá tegyék az utakat, képek a „fehér menetről”, sokezernyi ember közös sétájáról fehér ruhában a pápa tiszteletére.

Az emberek tényleg megállnak, és megnézik ezeket a kiállításokat. Egyrészt, mert nem nagyon lehet elkerülni őket, másrészt, mert kellően populáris témákat dolgozott fel eddig mindegyik, amit láttam. Krakkót nemcsak a gyönyörű épületek és utcák, a tereken egymást érő kávézók, a labirintusszerű földalatti szórakozóhelyek, az utcai zenészek és mimusok teszik élővé, hanem az ilyen ötletek is.

De elég a turisták közötti bámészkodásból, eljött az idő, hogy meglátogassam a Karzimierzt, a zsidónegyedet. Itt kicsit megnyugodhat az ember, kevesebb a külföldi, s a hangulat otthonos. Szűk utcácskák, öreg házak, régi boltok. Nem nagyon kell mást csinálni itt, csak menni az utcákon, és jól érezni magam. És persze beülni a Singer Caféba, amit sosem hagyok ki; mondhatnám Krakkóban ez a törzshely. Itt nappal is félhomály van, a poros ablakok, a régi szőnyegek, bútorok és Singer-varrógépek határozzák meg a hely különleges atmoszféráját. Mindig jóféle jazz szól, és mindig kedves a pultos. Kihagyhatatlan.

A téren épp bolhapiac van, így a kávé mellé egy kis ízelítőt kapok abból, milyen is az originál lengyelpiac. Úgy láttam, háromféle árucikkből bőséges a kínálat: a kommunista érából származó kitüntetésekből, a századeleji pucér nős képeslapokból és a használt Barbie babákból. Ez a három dolog majdnem minden standon megtalálható. Egy órányi ücsörgés és bámészkodás, és a piac lassan ráhangol a következő programpontra.

Ha a város más arcát is meg szeretnénk ismerni, el kell hagynunk az óváros és a zsidónegyed történelmi utcácskáit, bérházait, hátat kell fordítanunk a várnak, és Nowa Huta felé kell venni az irányt.

Ha nagyon turisták vagyunk, szakemberhez is fordulhatunk. A Crazy Guides nevezetű csapat fekete Trabanton szállítja körbe a turistákat a szocialista realizmus építészetét dicsérő városrészben. Útba ejti az acélműveket, bevezeti az érdeklődőt a szocialista időszak lakótelepi lakásainak világába, és végül megeteti a kedves vendéget egy szocreál menzán – gondolom kellően morc konyhásnénik segítségével. Jártam én már panelban eleget, menzakaján nőttem föl, és Trabantunk is volt, úgyhogy ilyesmire nem áldoztam pénzt, de gondolom, a Crazy Guides célközönsége sem a magamfajtákból áll, hanem a szocreál jelenségen ámuldozó nyugati polgárokból. Buszra hát!

Nowa Huta tervezői a tökéletes várost szerették volna felépíteni, széles sugárutakkal, hatalmas parkokkal, modern épületekkel, impozáns köztéri alkotásokkal és kényelmesen lakható környezettel. Na, éppen ezért érdekes itt sétálni. Ha a tervezők szándékairól egy prospektus nem tájékoztat, az „élhető város” kifejezés éppen annyira jut eszembe Nowa Hutáról, mint a Haszkovóról. Azért jó itt, mert ez a városrész nem tud mást: a maga természetességében, minden turistáknak szóló rongyrázás nélkül mutatja meg, hogyan élnek errefelé az emberek.

A kései ebédet, ahogyan azt már reggel beterveztem, egy tejbárban fogyasztom, azaz egy önkiszolgáló étteremben. Gőz van, emberszag, céklalevest és pirogot kapok a fűzős cipőjű néniktől.

Mire visszaérek a centrumba, már tudom, hogy vége az időtlen lézengésnek, el kell hagynom a várost, csatlakoznom kell a csoportomhoz, és el kell kezdenem újra hasznosan tölteni az időmet. Mindegy, jövök még úgyis.