Nórika mindig mosolyog. Bele az arcodba. Jön-megy, keres-kutat, néha talál. És ír. Néha sokat. Most jelent meg első kötete, a Vénusz-dombi mesék, mely a Veszprém Indexen megjelent írásainak válogatását tartalmazza. A helyzet adott volt, elkészítettünk az első veszprém indexes „Köztünk vannak”-ot.

Index: – Kiket zavart jobban a cikksorozatod? Férfiakat, nőket vegyesen, vagy azért volt valamilyen aránykülönbség?

SzN: – Szerinted?

Index: – A csajokat.

SzN: – Így van. Nem tudom, hogy konkrétan miért, mert ha megnézel egy Szex és New York-ot ott ennél is zaftosabb dolgok vannak. Nekem az Első Kötet Műhelynél mondták, hogy Magyarországon ilyen jellegű könyv még nincs. Próbáltam azt leírni, amit gondolok. Ha egy férfi jó, akkor jó. És nem nyomom le és nem uralkodom rajta, hanem ő ilyen, én meg ilyen vagyok, aztán kész. És ez furcsa szerintem az embereknek.
A szabadszájúság mellett persze más is lehetett, ami egyeseknek nem tetszett. Ahogy tapasztaltam a levelezésekből, senki nem tud elvonatkoztatni a saját problémáitól. Általában azoktól kaptam negatív kritikát, akinek valami olyan jellegű problémájuk volt, amik mondjuk meggátolták abban, hogy ilyen jellegű dolgokat átéljenek.

Index: – Az irigységre gondolsz?

SzN: – Nem, ez nem irigység, ez annál sokkal rosszabb. Nem feltétlenül tehet a problémájáról, tehát nem őrajta múlik, de sajnos az egész életére kihat.

Index: – Ez olyasmi, mint amikor az idősek azért szidják a fiatalokat, azért megy a „bezzeg a mi időnkben”, meg az „ezek a mai fiatalok”, mert ők már nem fiatalok, és nem tehetik azt, amit a fiatalok?

SzN: – Igen, csak ebből akkor van baj, ha ezt valaki nagyon magára veszi, ha ebből olyan személyes problémát csinál, ami már túlpörgetés. Azokról az emberekről, akik kritikát küldtek, általában kiderült, hogy valamilyen problémájuk van. Ha megpróbáltam velük erről beszélgetni, rögtön emberi hangot tudtak megütni. Akkor rögtön nem támadtak. Ez tipikus: legjobb védekezés a támadás. Betámad, mert ő úgy érzi, most szorult helyzetben van, holott nem, csak… Például az egyikről, akivel hosszasan leveleztem, kiderült, hogy olyan tulajdonságai vannak, amennyire én a levelezésből megismertem, amelyek belőlem hiányoznak. Hatalmas beleérző képességgel, érzékenységgel rendelkezett – ami egy problémájából adódott –, de sokkal szenzitívebb lény volt, mint akár én. Én soha nem lehetek olyan, mint amilyen ő, már most, alapból. De, hogy ha nem kezdek el vele beszélgetni, akkor csak azt érzem, hogy bánt. Mert őt bántja, amit csinálok, és közben egy halál jó ember, teljesen jó fej. Ezek érdekes dolgok egyébként.

Index: – Gondolom pozitív kritikákat is kaptál a sorozatok alatt, és nem csak a barátnőktől.

SzN: – Kaptam, igen, volt aki csak egy sort írt, hogy „ez a rész tök jó volt”. Amikor kijön nyomtatásban, a többi kiderül. Lehet, hogy egy kicsit nagyobb lesz a közönség. Az Első Kötet Műhely küldött statisztikákat, hányan olvassák, mert vannak fent a neten részletek belőle, meg azért vannak visszajelzések, hogy milyen emberek nézik. Én baromi kíváncsi vagyok, mi lesz belőle, ha megjelenik. Aztán lehet, hogy semmi, kuss lesz, még egy könyv a polcon, aztán jól van. Be vagyok tojva, de lehet, hogy feleslegesen.

Index: – Említetted az illusztrációkat. Mik lesznek, fotók?

SzN: – Fotók. Czoma Csaba fotózott. Szerintem illik a könyvhöz.

Index: – Őt a kiadó szerezte, vagy a te ismerősöd?

SzN: – Ez érdekes dolog. Úgy volt, hogy karácsonyra meg fog jelenni a könyv. Karácsony előtt két héttel mondták, hogy a jövő hétre meg kell lenniük a fotóknak. Egy hetem volt rá, Imiékkel azt beszéltük, hogy az ismerőseink fogják csinálni az illusztrációkat, akiket én meg is kerestem, hogy „figyeljetek, illusztrálni kéne a könyvet”, de jött a „jaj, most vizsgaidőszak van”, a „jaj, most nem érek rá”, meg az „ennyi pénz kéne a modellnek, ennyi a műteremre”, meg ilyenek. Ó, te jó ég, mondom, mindenem van, csak pénzem meg időm nincs. De van nekem egy ismerősöm, aki fotózik, vagyis nem úgy fotózik, hogy ez a hivatása, inkább hobbi-fotós, és ő segített. De van benne olyan is, amit én fotóztam. Annyira szűk volt az idő, hogy mindent megpróbál az ember. Elkezdtük este tízkor a fotózást, de tizenegykor már aludt a kanapén, mert annyira fáradt volt már, és akkor magamat fotóztam. Döbbenet volt, hogy mire képes az ember, csak, hogy már összedobja.