A magyar politikai élet csak a felszíne valaminek, ami sokak számára meglehetősen szövevényes, netán teljesen ismeretlen. Aki megpróbálja egy majdani történelmi regény szemével, „gépen fölébe szállva” áttekinteni a különböző politikai alakulatok ütközetét, nehéz dolga lesz.

Azt hittem, április 9-én valami eldől majd. Ám a java még csak ezután következik. Összegezve a jelenlegi helyzetet: négy csapat maradt játékban, az MSZP, a Fidesz, az SZDSZ és az MDF. A négy párt szinte mindent megtapasztalt már az elmúlt tizenhat évben, kudarcokat és sikereket egyaránt, s minden reális megfontolás ellenére sem lehet teljes biztonsággal megjósolni, melyikük tuti esélyes a bajnoki címre. A vasárnapi mérkőzés végeredménye szerint az MSZP 1 %-os előnnyel győzött legfőbb riválisával, a Fidesszel szemben. Viszont a kissé szenilis Horn Gyula meggondolatlan megjegyzése ellenére mégiscsak van egy szövetségese: természetesen az SZDSZ. Ők azok, akik most átadják helyüket barátilag az MSZP-nek, hogy a végső győzelem reményében aztán majd kettesben folytathassák a kormányzást a további négy év során.

A Fidesz is megpróbál barátkozni, de az MDF méhkirálynője egyelőre kemény: nem kíván együtt nyerni a Fidesszel. Ami végül is érthető: nagy valószínűséggel azért jutottak be a parlamentbe, mert az Orbán-jobb mellett egy másféle konzervatív alternatívát kínáltak szavazóiknak. Ha most mégis lepaktálnak a Fidesszel, kőbe vésett gerincüket törhetik. Nagy kérdés, vajon az MDF eddigi támogatói mit szeretnének igazán: az újjászerveződő modern MDF Orbántalan felvirágzását, vagy a jelenlegi koalíció bukását. Ez is nemsokára kiderül. A kampány mindenesetre tovább folytatódik, a Fidesz mozgósítja valamennyi hadoszlopát és heves offenzívába fog, hátha sikerül elcsípni Ibolya nélkül is azt a 75 mandátumot, Gyurcsány pedig a liberálisokkal közösen szintén gyors országjárásba kezd.

A kultúrember persze tudja, hogy nem valamilyen véres harc szemtanúja, csak két politikai alakulat hatalomért folytatott ütközetét látja. Az átlagember viszont legtöbbször szubjektív szimpátiája szerint választ, amely sokféle emberi tényező együttállásának eredménye. A politológia és a zsurnalisztika már csaknem mindent leírt arról a csatáról, amely az utóbbi évtizedben a jobboldalnak és a szoclib koalíciónak nevezett politikai táborok között dúl. Mégis érdemes elmorfondírozni, mi folyik itt valójában.

Én azzal a teóriával értek egyet, ami a rendszerváltás gyulladásgócától eredezteti a mostani körülményeket. Eszerint két jól körülhatárolható érdekcsoport áll egymással szemben: a kádárista állampárt konszolidált káderei, akik a rendszerváltás pillanatában ügyesen egyensúlyozva talpon maradtak, sokan közülük létrehozták demokratikus identitásukat, modern kapitalistává váltak, és elhelyezkedtek a politikai elitben, illetve a rendszerváltás kevésbé szemfüles játékosai, akik viszont lemaradtak, és most kétségbeesve, irigykedve próbálnak szembeszállni az általuk az államszocialista rezsimből eredeztetett hatalmi csoporttal. Ehhez egy anakronisztikus jobboldali retorikát választottak, ami konzervatív érzelmeikből táplálkozik, és a kommunizmus rémével próbálnak hatni potenciális választóikra. Mindkét érdekközösség jelentős hatalommal bír, ám négyévente csak egyetlen asztalon osztozhatnak, a tülekedés pedig nagy. Aztán van még a friss demokráciákkal egyidejűleg megjelenő szélsőjobb hang, ami mára lemorzsolódott, meg a tisztán liberális közösség, ami noha rendszerváltó erő, kezet fog a kétes származású baloldallal, de csak azért, mert szerintük ők már nem azok a vaskalapos, vén és korrupt Kádár-majmok, akik annak idején megkergették őket gumibottal. Viszont a klerikális jobboldal vádja szerint ez a csapat ma is ugyanaz: igenis a gulyáskommunista diktatúra utódpártja. A szoclibek ezt nem tagadják, de úgy vágnak vissza: a Fideszben is megbúvik jó néhány egykori kádárista. Szóval egyikünk se tiszta, kísért a múlt.

A dolog azért ilyen bonyolult, mert egyénekről, szubjektumokról van szó, sokféle sorssal, életpályával, jellemmel és habitussal. Minden történetből kitelne egy kaotikus Esterházy-családregény. A nép viszont nem szeret sokat olvasni. Sorozatos összecsapásukat éppen ezért a két érdekszövetség kétfajta könnyen fogyasztható ideológiába, történeti narratívába csomagolja. A furcsa az, hogy saját magát mindkét oldal az eredeti magyar nemzeti gondolat örökösének tartja. Gyurcsány hétfőn például azt mondta: ők a nemzeti-liberális ősdemokrata magyar szabadságeszme folytatói. Orbán erre biztosan felhördülne, szerinte ugyanis éppen ők (és csakis ők!) a magyar ősnemzeti vízjel egyenes ági leszármazottjai és megtestesítői. Dávid Ibolya valahol középen húzódik ezen a földrajzórán, Csurka meg legurult a térképről, mert szerinte Magyarországot a „teljes megsemmisülés és megszállás” fenyegeti. Mit gondol, lehet, hogy jönnek a kínaiak és lerohannak?

Ezek az ellentétek a magyarság közép-európai skizofréniájából is fakadhatnak. Részben ugyanis évszázadok óta próbáljuk megőrizni törékeny identitásunkat, részben pedig egy nagyvilágra nyitott, befogadó típusú, megfelelni vágyó, modern európai ország akarunk lenni. Ebből a tudathasadásból alakult ki annak idején a népnemzeti kontra urbánus kulturális konfliktus, ezért szakadt ketté a magyar értelmiség, és sértegeti egymást a két politikai oldal. A baj az, hogy ezek az értékrendek még ma is túl éles határokat képeznek, az elmúlt évezred során annyira bekajáltunk eszméinkből, hogy a gyomrunk még nem dolgozta fel őket. Pedig minden igazság valahol a két szélsőséges állítás között van. Így történhet meg az, hogy mindkét oldal egy újabb diktatúrát vizionál a másikban. Az efféle víziókra kitűnő alkalmat szolgáltatnak azok a politikusok, akik hatásos retorikával képesek összekovácsolni pártjukat. Ebből a fajtából eddig kétségkívül Orbán Viktor emelkedett magasra, de most a „Gyurcsány nevezetű” ex-Kiszes is meglepően jól forgatja a szavakat, és még ráadásul valamilyen belső hevület is vezeti, ahogy Orbánt is, aki ígérete szerint mindhalálig fog harcolni. Hogy mi ellen, az már nagy kérdés. Gondolom ő ’89, a Nagy Imre-temetés óta forradalmár, nehéz leszokni erről a mitikus szerepről.

Én annak örülnék legjobban, ha megválasztanánk a politikusainkat és hazamennénk dolgozni. Nem igaz, hogy Gyurcsány nemzetvesztő bolsevikkapitalista luxusdiktátor, és az sem igaz, hogy Orbán egy náci pogromokra hajlamos vérszomjas hadvezér. Csupán egy politikai mérkőzésen szurkolunk. Köztem és közted mindössze egyetlen különbség van: hogy más pártra adjuk le a szavazatunkat. Tanuljunk már bele végre a demokrácia természetébe. Minden közhiedelemmel ellentétben nincsen apokalipszis, négyévente nem a nemzet léte forog kockán. A gazdaság persze nincs túl jó állapotban, súlyos gond akad bőségesen, lehet kritikával illetni, vehemensen is bírálni vezetőinket, ráfér a fejükre, bárkik is kormányozzák ezt az országot. De remélhetőleg kilábalunk majd a hullámvölgyből, mert Magyarországnak ez a sorsa, lehetőségeinkhez képest fejlett közép-európai ország leszünk. Hacsak le nem dobják ránk a Bin Laden-terroristák az atombombát, és nem pofozzuk agyon egymást a választások miatt.

Egy angol úr mesélte, hogy egy londoni hotelben egy órán keresztül kellett várakoznia négy fő magyar utasnak, akik korábban nem találkoztak egymással. Mikor később rájuk nyitották az ajtót, odabent brutális vita zajlott, csaknem összeverekedtek. Ilyen ember a magyar, fűzte történetéhez és derült rajta az angol úr. Szerintem ideje megmutatni neki, hogy téved.