Nehéz lesz forradalmian érdekeset mondani, mert a Filmszemle díjai óta jó néhány – többnyire pozitív – kritika jelent meg Hajdu legújabb filmjéről. A Fehér tenyér nem jutott el veszprémi filmszínházba, mivel nincs ilyen létesítmény a városban, csak leromlott művelődési házak és unalmas pláza. A HEMO, két évvel a Tamara után ismét lehozta az ifjú rendezőt és friss alkotását.

Dicséretes vállalkozás, hogy a HEMO szemledíjas magyar filmeket vetít, ezzel azonban még nincs minden megoldva. Igyekszem beletörődni a közepes hangminőségbe, lenyelem a zavaró tekercsváltást és az öreg vászon piszkait a szereplők arcán. De ha már közönségtalálkozóval próbálják feledtetni ezeket a problémákat, igényesebben is megszervezhették volna a rendezővel való örvendetes találkozást. A stáblista gyors lekeverése, a fiatal, szimpatikus alkotó nem túl elegáns becipelése a széksorok közé, rövid szembesítése a katarzisból ocsúdó közönséggel, illetve egy szakmailag vérlázítóan alkalmatlan beszélgetőtárs, aki humorosnak szánt balga megjegyzésekkel próbál kompetens lenni mindhiába, ez ugyanis rossz megoldás. A jó megoldás az lett volna, ha egy másik teremben, kényelmes körülmények között, nem rohanvást, hanem ráérősen, egy arra alkalmas ember bemutatja a filmrendezőt, aki aztán értelmes kérdésekre válaszol, és akinek aztán a nézők is feltehetik kérdéseiket. Ez most nem történt meg. De nem is akarok erről többet írni, hiszen a film a lényeg.

Bár a nyúlfarknyi „közönségtalálkozón” több figyelem esett a témájára, mint magára a filmre, a Fehér tenyér számomra nem a sportról, hanem elsősorban egy szubjektív és általános érvényű emberi drámáról szól, amely mellesleg erős magyar történetet is hordoz, talán többet mond hazánk elmúlt évtizedeiről, vagy akár az egész magyar karakterről és nemzeti sorsról, mint bármilyen más historikus vállalkozás, ami a rendszerváltás óta született. A film számos önéletrajzi elemet tartalmaz, de nézőjének erről semmit sem kell tudnia: a fiatal atléta pályája egy individuum személyes passiója, aki a magány, a kudarc és a fájdalom ontológiai élményét, no meg szabadságának megteremtését ezúttal a tornászat közegében reprezentálja.

Féltem kicsit, hogy a „Macerás ügyek” godard-i avantgardja és a „Tamara” bohémikus hangulatú, stilizált piktúrája után Hajdu engedményeket tesz, amikor egy epikus történetet kell elmondania, ám a klasszicizálódás gyanúját már az első képsorok eloszlatták. A Fehér tenyér ugyanolyan sűrű szövéssel készült, mint a rendező korábbi filmjei, és az esztétizálás szerves egységet alkot a drámai történettel. A képvilág csupasz, a narratíva mindössze néhány feszes jelenetre és kifejező atmoszférára szorítkozik, a párhuzamos időkezelés bámulatos, a szereplők teljesítménye tökéletesen harmonizál a formával, a drámai csomópontok gondosan kivitelezettek.

Ennél is jobban meglepett, hogy nem tudtam, mi fog történni a következő percben. Ez ritka pillanat napjaink filmes tömegtermelésében. Végre egy mű, amiben nem lehet tudni, hová fut ki majd a sztori. Hajdu következetesen ellenáll a képlékeny anyag csábításainak, a sportfilm, a karriertörténet, dicsőség és bukás, mostoha gyermeksors és számos más műfaji klisé hívogató sémájának. Figyelemre méltó az is, hogy a film főhőse nem esik szerelembe, magyarán nincsen női partnere. A szülők mértéktartó ábrázolásán és a vetélytárssal való mesterien megkomponált viszonyon kívül érzelmi életnek nyoma sincs a filmben, ami valószínűleg nemcsak a szentimentális sablonok elkerülését szolgálja, de nagyon jót tesz a kompozíciónak, az író-rendező ezzel kizárólag a személyes tapasztalatra, a puszta küzdelem, kemény létharc stációira koncentrálhat.

Többen írtak arról, hogy a Fehér tenyér ügyesen megragadja a nyolcvanas évek hangulatát és képes reflektálni korunkra is, ezzel mintegy történelmi perspektívába helyezve Dongó sorsának elbeszélését. Valóban: ez a fiatalember mi magunk vagyunk, múltbéli sebekkel és reflexekkel, melyeket sajnos magunkkal viszünk Európába és a tengerentúlra. Története ennek megfelelően rejtett stilizációval ötvözve, valóságszagú képeken, karcos fényképezésben és kézi kamerás feszültségben elevenedett meg. A Hajdunál egyébként is hangsúlyosan megjelenő Debrecen-kulissza, a generációs életérzés azonban most egy jóval szélesebb – hogy csúnyán mondjam –, egzisztenciális kontextusba ágyazódott, ami a korábbi munkák után az egyértelmű fejlődés, megkockáztatom, szakmai érettség jele.

A vetítés után volt szerencsém gratulálni a rendezőnek, és örömömnek adtam hangot, amiért ilyen jó magyar filmek születnek végre, mint amilyen néhány nemzedéktársa mellett az övé is. Persze a hivatalos kritika ezt szinte naponta megírja, nem akarok a túlzó lelkesedés csapdájába esni sem, de tényleg boldoggá tesz, hogy egy ifjú gárda elfoglalja saját helyét a kortárs filmművészetben, egyszerre szórakoztat és megrendít, és legalább annyira magyar, mint amennyire egyetemes érvényű világot láttat. Ez az a kulturális minőség: a tiszta munka, tehetséges kéz és fehér tenyér, amire szüksége van Dongó hazájának.