Lassan már nem is tudom számon tartani, hanyadik zenés darabról kell mostanában véleményt nyilvánítanom ezen a fórumon (ezzel kapcsolatos észrevételeimet lásd korábban sokszor). És – hab a tortán – ismét magyar mjúzikel kerül terítékre, a Müller-Tolcsvay-Müller szerzőtrió „Isten pénze” című opusza, mely a Petőfi Színház jóvoltából tartózkodhat értő tekinteteink kereszttüzében.

Legyünk rajta gyorsan túl: megint némi fanyalgással vagyok kénytelen indítani keresetlen kommentáromat. Ez a darab nem jó. Hiába Sziámi Müller Péter, bármekkora tiszteletem Tolcsvay Lászlóé, Dickensről, az eredeti ötletgazdáról nem is beszélve, az Isten pénze csak egy újabb, „zenésítsünk-meg-ismert-klasszikusokat”-típusú tingli-tanglinak tűnik számomra. A mű zenei színvonalára a „hatásvadász” és a „gagyi” jelzők jutnak először eszembe – bár ebben közrejátszhat a hangszerelés is, ami egy kisebb lakodalmas zenekar eszköztárát vonultatja fel (zenei vezető: Lázár Zsigmond, bármit is jelentsen ez).

A történet adott (vagy annak tűnik). Dickens Karácsonyi énekét, a zsugori Ebenezer Scrooge történetét mindenki ismeri és szereti, nincs is vele semmi probléma – maximum az, hogy lassan az unalomig feldolgozott, különböző variációit láttuk már különböző médiumokon keresztül. Müller Péter (idősb Müller, a nemSziámi) igazi keményvonalasként nagyjából tartja magát az eredeti történethez. Néhány szerepet ugyan megnyirbál, összevon (így lesz négy szellemből és egy íróból öt helyett egy karakter), de hát, ahol fát vágnak, ugye… Vannak azonban meglehetősen logikátlan változtatások is, hogy csak egyet említsek, nem igazán tudom ép ésszel fölérni, hogy a darab végén miért kell a nagylelkűség útjára tévedt Scrooge-nak kihajigálnia az ablakon a pénzét, hogy összeverekedjenek rajta az arra sétálgató emberek. Talán az (át)író az országunkban bevett szociálpolitikai megoldások ésszerűtlenségére akarta ezzel felhívni a figyelmet?

Az előadás ezen kritikus körülményekhez képest egészen jól sikerült. Ismét a lassan a jótékony feledés homályába merülő „Kölyök” című terrordrámát kell felemlegetnem (örökké égő, fájó pont ez lelkemben), melyet annak idején sikerült úgy kivitelezni, hogy a színház technikai adottságainak minden gyengesége nyilvánvalóvá váljon. Az Isten pénzében tűrhetően sikerült megvalósítani azt, ami a Kölyökben félresiklott annak idején: vannak benne látványos össztáncjelenetek, melyeknek koreográfiája (Lavro-Gyenes Ildikó) talán kissé sablonos, de mégis mutatnak valamit ezen a nem túl nagy színpadon is. A díszlet (Götz Béla) egyes elemei, például a liftező ágy, kifejezetten érdekesnek bizonyultak.

Nem állítom, hogy ugráltam a gyönyörűségtől, miközben az előadást figyeltem, de a közönségnek tetszett, amit látott, bár – nagy megkönnyebbülésemre – senki nem tapsolta meg felállva a műhavat (Isten bizony, a Kölyökön láttam ilyet), ami valamilyen rejtélyes okból csak a színpad közepe fölött esett. Azt már lassan kezdem megszokni – de nem megszeretni –, hogy a zenés darabokat széttapsolja a nagyérdemű (úgy emlékszem, annak idején csak a különösen bravúros betétdalok kaptak nyíltszíni tapsot – de az is lehet, hogy mostanában minden darab minden betétdala különösen bravúros, és ez csak néhányaknak nem tűnik fel).

Nehéz az előadás kapcsán a színészi teljesítményekről beszélni, mivel az Isten pénzében gyakorlatilag mindenki szerepelt, aki él és mozog a színházban, sőt még néhány, a környéken ólálkodó (valószínűleg könyvtárba igyekvő) gyermeket is elkaptak és a színpadra vonszoltak. Elsősorban Scrooge (Korognai Károly) és Marley, a szellem (Kőrösi Csaba) kettősére épül a darab cselekménye – rajtuk kívül talán még Cratchit, Scrooge írnoka (Keresztes Gábor) jut kiemelt szerephez. Hármójuk közül (amennyire ezt a hátsó sorokból meg bírtam állapítani csillagászati távcső nélkül) nekem Keresztes Gábor játéka jött be leginkább – már régóta figyelem, és szerintem jó színész… Korognai Károly is hozta szokásos jó formáját, de volt egy elég repedtfazékhangú kontrázós betétje az unokaöccsét alakító Koscsisák András jutalomszáma közben, ami a zenei terrorizmus határait feszegette. Kőrösi Csaba enyhén modoros volt szellemként, de különösebb rosszat róla sem mondhatok.

A rendező, Dunai Tamás igazán elégedett lehet, hiszen mindenki mindent megtett, amit csak tudott, hogy egy kiválónak csak erős eufémizmussal mondható darabból emészthető előadást varázsoljon. Különös tiszteletem és megbecsülésem azoké a színészeké, akik tudják, hogy a következő évadban már máshol kell majd szerepelniük (ha kapnak egyáltalán szerepet), és ennek ellenére most szívvel-lélekkel teljesítették a rájuk háruló (szerintem szakmailag nem éppen hálás) feladatot.

Utolsó bekezdésem az előadás legnagyobb rejtélyéé. Vajon miért kell a világ második legkarácsonyibb történetét (vö. betlehemezés) húsvét előtt egy héttel bemutatni? Talán ez valamilyen, a feltámadással kapcsolatos üzenet, de én tuti nem értem. Mindegy, ez legalább poén…