Egy a Nagytestvérünknél nemrég megjelent cikk hírt ad arról, hogy brit férfiak körében végzett felmérés alapján „94 százalékuk mindig szeretni fogja csapatát, akármilyen rosszul játszik, ezzel szemben 52 százalék megszüntetné párkapcsolatát, ha az már nem működne.” Naná. Evidens. Már akinek. De miért is van ez így?

Evidens nekem, és annak, aki hozzám hasonlóan bármely csapat szurkolójának vallja magát, függetlenül attól, hogy milyen sportágról, városról, országról, nemzetről van szó. Ellenben az, aki nem ilyen, az őrülteknek járó – közönnyel és félelemmel vegyes – távolságtartással, értetlenül áll a statisztika előtt. Pedig ez a kapcsolat is hasonlít a szerelemre, mégis több annál.

Eleve korábban kezdődik, ugyanis a legtöbbször még gyerekkorban alakul ki (minél korábban, annál erősebb). A szurkoló hamarabb van túl az első térdremegtető, szívkiugrasztó élményen egy csarnokban, stadionban vagy egyéb sportpályán, mintsem megérintené az első komoly szerelem és elindulna az első randevúra. Hamarabb esik napokig tartó szótlan letargiába egy meccs vagy verseny miatt, minthogy először hagyná el kedvese. A hullámhegyek és hullámvölgyek ugyanúgy jelen vannak, mint egy párkapcsolatban, bár jobban kiismerhetők az okok és okozatok.

Ez a fajta izgalom ugyanúgy okoz álmatlan éjszakákat, ugyanúgy megnyitja a bánat vagy az öröm könnycsatornáit, ugyanúgy képes arra, hogy a fellegekbe repítse az embert, mint ahogy gyakran a földbe is döngöli. Ugyanúgy el tudja venni az ember eszét, ugyanúgy ragadtathatja megmagyarázhatatlan cselekedetekre, mint a szerelem. Csak éppen kisebb az irodalma… (Bár lehet, hogy másképpen történik, ha az ókori görögök találják föl a kézilabdát vagy a focit.)

Egy lényeges különbség azonban van: a HŰSÉG! A szurkolás nem engedi meg a poligámiát, és a legtöbbször sírig tartó kapcsolat. Szomorú példám erre az az Ayrton Senna, akinek akkor lettem rajongója, amikor az ORF 1-en – mint akkori egyetlen Veszprémben fogható külföldi adón – láttam egy zeltwegi futamon Niki Laudával küzdeni, a 12-es, gyönyörű fekete Lotust vezetve. Még nem volt Hungaroring, de nekem már volt kedvencem. Élőben közvetített szörnyű imolai halála óta egyetlen futamot sem néztem végig, és természetesen senki sem léphet(ett) a helyére. Tisztára, mint egy romantikus lányregényben (hehe).

A romantikus vonal támogatása érdekében álljon itt bizonyítékként, hogy egy ilyen kapcsolat sanyarú időkben is szövődhet. Én ugyanis akkor lettem (kisebb apai ráhatásra) a Jancsika, Rab, Szántó, Szokolai, Pogány nevével fémjelzett Ferencváros drukkere, amikor az éppen történetének leggyengébb szereplését produkálva az első osztályban maradásért küzdött. Igaz azóta – nem a Fradit és engem, hanem inkább az egész sportágat érintő dolgok miatt – kihűlt a kapcsolatunk a szimpatizáns szintjéig, ennek ellenére az sohasem fordulhat elő, hogy más csapatnak szorítsak, ha az FTC játszik.

Az Index cikkében Aric Sigman pszichológus szerint, ha a brit férfiak ugyanúgy viszonyulnának asszonyaikhoz, mint kedvenc csapatukhoz, egyik napról a másikra felére csökkenne a válások aránya. A fentiek alapján talán már kiderülhetett, hogy nevezett doktor úr nem szurkoló. Nem mondana ilyet, ha tudná: a csapatváltás éppen olyan ritka, mint az állampolgárság vagy a vallás váltása. A veszprémi kézilabdacsapat bajnokság és kupagyőzelmeit majdnem olyan régóta ünneplem tiszta szívvel és értelemmel, mint a Karácsonyt vagy Március 15.-t.

Hol van ehhez képest egy házassági évforduló?