Már nincs sok hátra. Egy hét, és választunk. Szavazunk arról, ki döntsön rólunk. Adónkról, bel- és külpolitikánkról, környezetünk védelméről, gyermekeink tantervéről… Tehát jól meg kell fontolni, hova is tesszük az X-et. Én próbálom fontolgatni, de nem mégsem megy. Túl nagy a felelősség, vagy nincs kit választani? Ez is, az is.

Hétvégén megnéztem a két pesti párthacacárét. Egyrészt nem értettem az egészet, másrészt irigykedtem. Irigykedtem azokra, akik tudnak hinni egy pártban, egy vezérben – emellett jóleső érzéssel töltött el, hogy én nem vagyok közöttük. Irigykedtem azokra, akiknek nem kell megalkudniuk akkor, amikor behúzzák a fülkében az X-et, mert úgy érzik, van olyan párt, amely az ő világnézetüket, politikai elképzelésüket tükrözi. Mennyivel könnyebb nekik, mint nekem, aki vergődik itten a pártkirakatok előtt. Melyiket válasszam? Amelyik tetszik? Amelyik türközi a világnézetem? S ha nincs ilyen, mit tegyek? Elmenjek szavazni, vagy maradjak otthon?

Furcsa dolog az individuum lázadása. Utálok megalkuvó lenni. (Pedig egy macska is lehet…) De hát van, akit nem cicának neveltek. Tudom és értékelem, hogy jogom van szavazni. Akár kicsikre, akár nagy pártokra. A nagyok igyekeznek besöpörni mindenkit a szavazótáborukba – a politikai elkötelezettség már smafu: balosok jobbos programmal, jobbosok szociális fogásokkal –, nyitják tágra az ollót, minél több birkáról sikerüljön lenyírni az aranyat (lsd. következő négy év kormányzás) érő gyapjút. Ha a kicsik közül választok, akkor könnyen megeshet, hogy szavazatom valamely nagy párt zsebébe potyog (lsd. itt), oszt nézhetek, mint törpeharcsa a vízicirkuszban.

Nem vagyok szoci, sem nemzeti konzervatív, sem szabaddemokrata, sem zöld, sem kisgazda… ezért a legnagyobb baj az, hogy a választásom csupán megalkuvás. A létező sok közül maximum a legjobb lehetőség, a létező sok közül a legkisebb rossz mellett dönthetek. Megnézhetem a palettát, melyik az a szín, amelyikben a legtöbb van a saját érték-skálámból. És ha van más is mellette, amivel nem értek egyet, akkor beletörődve kimondhatom: de hát mégis ez a legjobb lehetőség. Vagy nem megyek el szavazni. De emlékszem a régi időkre, amikor nem lehetett elmenni szabadon szavazni. A lehetőséget értékelni kell, és élni vele. Esetleg alakítsak pártot, és hirdessem eszmémet? „Aki a politikához ér, az bemocskolódik” – mondta vala az öreg Churchill. Ő pedig tudta, miről beszél.

Tehát bezárult a kör. Valaki dönteni fog rólam, az engem érintő ügyekről. Nekem nem mindegy, hogy ki és mit. Tehát döntenem kell arról, ki mellett döntök. Még akkor is, ha tudom, nem értek vele teljesen egyet. Csak részlegesen. Esetleg kicsit. Tehát nem pártokról, hanem magamról fogok dönteni. Arról, hogy képes leszek-e megalkuvásra. Már nincs sok hátra. Egy hét, és választunk…